Agyát, szívét is hámba fogja,
merengve hallgat, szól szorongva,
akinek szerelem a gondja.
Fészek-rakók álmait sejti,
tolakvó énjét elfelejti,
szellős nádasban el is rejti.
Kedvesének hű tükre lenne,
s míg ő csudálná magát benne:
szemérmes, dús titkokra lelne.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy – most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre… bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
Egy percre, míg egy csók elcsattan
Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre… csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.
Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér
Forrás: Lélektől lélekig
Hadd az örök esküt, hadd!
Szeress egész nap, úgy
Hogy hajnalig maradj!
Szeress, a túlon túlit add!
Forrás: Lélektől lélekig
Fordította: Tokai András
De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatom
sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szabó Lőrinc – A kezdete volt csak…
De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatom
sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szabó Lőrinc, szerelem, bűntudat, veszteség, szakítás, önvád, líra
Kattints a címre a teljes vershez!
Olykor
az eső cseppjeiben
át tudod csempészni
a Hold Éjszakáját
a
Szerelem Sátrába
ahol
a töménytelen
Szomorúságtól és Szerelemtől
továbbra
is hiszed
hogy
a Tűz a Vízből születik
míg
az Évszakok
gyökeret vertek a
végtelen
pillantásában
amit
gyakran
megérinthetünk
csak
nem
tudjuk
Mikor…
Forrás: Lélektől lélekig
Fordította: Balogh József
Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.
Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
mágneses utazó, kinek holta virágzik,
ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.
Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
míg örök szobrait összezúzza a tenger,
s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,
mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.
Forrás: Lélektől lélekig
Fordította: Somlyó György
Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtsápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,
és tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
Nemes Nagy Ágnes fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
