Óráját fölhúzom este – társnak,
szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
s fényei, ébredései,
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel.
Vaspor, izzadság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
meséz, de sziszeg, mostoha.
S úgy alszom el, mintha nem lennék,
s nem ébresztene csak – soha.
Forrás: Szép versek 1975
1
Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.
Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.
Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.
Ha majd síromba csöndbe porladok…
Ó csillagok, sugárzó csillagok.
2
Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szívem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.
Később, a rózsatermő ifjúkorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,
és értetek ma is élek-halok…
Ó, csillagok, szépséges csillagok.
3
Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.
Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús úton velem.
Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
ti drága szóval vigasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.
4
De menni kell… Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsúmat!
Elválok a világtól félve, halkan.
Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a sziklafok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
Én szótlanul síromba roskadok…
Ó csillagok, hatalmas csillagok!
5
Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.
S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.
S ti hirdetnétek, társatok halott…
Testvéreim, száguldó csillagok!
Forrás: Szívzuhogás
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És – végtelen nagy szerelemmel.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Édes, kínos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi légyen a szerelem;
Ámor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem:
Nagy különbség volt közöttem,
Aki valék azelőtt,
S aki lettem, látván őt.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte harsfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Sem esőnek dobolása,
sem szeleknek ordítása
fel nem riaszt engemet,
sem a fáknak gyenge zöldje,
rigó hímje, kakukk hölgye
nem indítja szívemet,
nem énekek és nem színek,
gyönge szagok, réti hímek,
kankalin, sem ibolya,
nincs ajkamnak mosolya.
Vággyal nem, búval sem élek,
mint gubóban lepkelélek
szálak fonnak át meg át,
minden tagom mozdulatlan,
sorsom csak áll fordulatlan,
csillagzat vagy délibáb.
Minden szólam szólalatlan,
minden lépés indulatlan,
fényes ködfolt a jelen
s időm múlik jeletlen…
Küllők, kerekek forognak
újszülöttek fintorognak
s ríni kezdnek hirtelen,
malmok, tyúkok kotkodálnak,
völgyek csúsznak, hegyek mállnak
s kizöldülnek esztelen,
hagyom mállni akik mállnak
zabáljanak, kik zabálnak,
sutban, zugban, szemeten
ki mint tehet, úgy tegyen:
énfölöttem mint az álom
csillag áll az éghatáron,
nagy szövőszék, távoli,
kinek rengő motollását,
selyem gyolcsa suhogását
egyre vélem hallani.
Énköröttem láthatatlan
gubó készül, bonthatatlan,
fojtó, fojtó kegyelem,
elveszejtesz szerelem.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Forog a vízimalom, be jó
rádgondolnom a vízimalomról!
Repül a vadgalamb, be jó
rádgondolnom a vadgalambról!
Míg körül megtavaszodik.
Ahány rezzenést tesz a föld,
be jó,
veled cinkosan összeölt.
Fütty harsan, felhő utazik
Ég, csillagaival, rét, illataival,
be jó,
veled titkosan összevarr.
Sőt a sárban a cinke-lábnyom.
Be jó tudnom, és be jó látnom,
minden terád is tartozik.
Élsz, velem, ezen a világon!
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Késem van, kutyám s kenyerem.
Gázolok veled mély havakban.
Zöld ágaidat tördelem,
virágaidat megríkattam.
Jössz velem, dércsípett virág,
kő-ujjaim kéken szorítnak.
Szemedben ülnek kisbabák,
fejed fölött megáll a csillag.
Forrás: PIM
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Forrás: PIM
Egyetlen sebezhető pont vagyok,
a világ közepe.
Számtalan egyenes és görbe vonallal
húzhatnak keresztül,
s szívemben a körző hegye,
amellyel a mindenséget mérem.
De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
bíró dolgai közül,
kiterjedésem továbbra is végtelen.
Nincs fölöttem hatalom,
mert keresztülnéztem a csontjain,
és megláttam a semmit.
Lábam viszi már az értelmet,
ami kiveszett az utakból,
az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.
Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
szabad vagyok.
De téged teszlek rabbá:
szíved bejáratára szögezem
vasból vert virágaimat.
Forrás: PIM
