Címke: Szerelem

  • Arany János: Tengeri-hántás

    Ballada

    Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
    Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
    Körülállja egynehány fa,
    Tovanyúlik rémes árnya;
    S körül űli a tanyáknak
    Szép legénye, szép leánya.

    “Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
    Nem is illik összebúva susogni.
    Ki először piros csőt lel,
    Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.

    • Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
      • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
        Derekának hajladozni.

    Deli karcsú derekában a salló,
    Puha lábán nem teve kárt a talló;
    Mint a búza, piros, teljes,
    Kerek arca, maga mellyes,
    – Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

    Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
    Juha mételyt legel a rossz lapályon,
    Maga oly bús… mi nem éri?
    Furulyája mindig sí-ri,
    – Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

    Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
    Aratókkal puha fűvön pihent ő;
    De ha álom ért reájok,
    Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az “irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

    Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
    Tövis, talló piros vérit fakasztja;
    Hova jár, mint kósza lélek,
    Ha alusznak más cselédek?…
    – Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

    Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
    Tovahajtott, furulyáját se fútta;
    Dalos Eszter nem kiséri,
    Maga halvány, dala sí-rí:
    – Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

    Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
    Nem is áll jól semmi dolog kezében;
    Éje hosszú, napja bágyadt,
    Szive sóhajt – csak egy vágyat:
    – De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

    Ködös őszre vált az idő azonban,
    Törik is már a tengerit Adonyban;
    Dalos Eszter csak nem jött ki:
    Temetőbe költözött ki;
    – Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

    Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
    Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
    Ki-kimén a temetőbe
    Rossz időbe’, jó időbe’:
    – Kuvikol már, az ebanyja! –
    “Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

    Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
    Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
    Muzsikát hall nagy-fenn, messze,

    • Dalos Eszti hangja közte,
      • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
        Azt danolja: “gyere! jöszte!”

    Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
    Kapaszkodnék, de nem éri,
    Feje szédűl: mi nem éri?…
    – Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni.- “

    Lohad a tűz; a legények subába –
    Összebúnak a leányok csuhába;
    Magasan a levegőben
    Repül egy nagy lepedő fenn:
    Azon ülve muzsikálnak,
    Furulyálnak, eltünőben.

  • Arany János: Bor vitéz

    Ködbe vész a nap sugára,
    Vak homály ül bércen völgyön.
    Bor vitéz kap jó lovára:
    “Isten hozzád, édes hölgyem!”

    Vak homály ül bércen-völgyön,
    Hűs szél zörrent puszta fákat.
    “Isten hozzád, édes hölgyem!
    Bor vitéz már messze vágtat.”

    Hűs szél zörrent puszta fákat,
    Megy az úton kis pacsirta.
    Bor vitéz már messze vágtat,
    Szép szemét a lyány kisírta.

    Megy az úton kis pacsirta:
    Hova megyen? hova ballag?
    Szép szemét a lyány kisírta:
    Szól az apja: férjhez adlak!

    Hova megyen? hova ballag?
    Zúg az erdő éji órán.
    Szólt az apja: férjhez adlak:
    Eskü elől szökik a lyány.

    Zúg az erdő éji órán,
    Suhan, lebben a kisértet.
    Eskü elől szökik a lyány:
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”

    Suhan, lebben a kisértet,
    Népesebb lesz a vad tájék.
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
    Elesett hős, puszta árnyék.”

    Népesebb lesz a vad tájék,
    Szellem-ajkon hangzik a dal.
    “Elesett hős, puszta árnyék,
    Édes mátkám, vígy magaddal!”

    Szellem-ajkon hangzik a dal,
    Indul hosszu nászkiséret.
    “Édes mátkám, vígy magaddal!”

    • “Esküvőre! úgy igérted.”

    Indul hosszu nászkiséret,
    Egy kápolna romban ott áll.
    “Esküvőre! úgy igérted.”
    Zendül a kar, kész az oltár.

    Egy kápolna romban ott áll,
    Régi fényét visszakapja.
    Zendül a kar, kész az oltár,
    Díszruhában elhunyt papja.

    Régi fényét visszakapja,
    Ezer lámpa, gyertya csillog.
    Díszruhában elhunyt papja;
    Szól az eskü: kéz kezet fog.

    Ezer lámpa, gyertya csillog, –
    Künn az erdő mély árnyat hány.
    Szól az eskü: kéz kezet fog;
    Szép menyasszony színe halvány.

    Künn az erdő mély árnyat hány,
    Bagoly sír a bérci fok közt.
    Szép menyasszony színe halvány –
    Halva lelték a romok közt.

  • Arany János: A MÉH ROMÁNCA

    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha’ százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne’kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    “Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod.”
    “Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta.”

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta –
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája…
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847)

  • Petőfi Sándor: Szeptember végén

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világbol
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    Koltó, 1847. szeptember

  • Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája…

    Szerelemnek rózsafája…
    Árnyékában heverek,
    Hulldogálnak homlokomra
    Illatozó levelek.

    Szerelemnek fülmiléje
    Csattog a fejem fölött,
    Képzetemben minden hangja
    Egy-egy isten-álmat költ.

    Szerelemnek poharában
    Ajkamat fürösztgetem,
    Nem oly édes másból a méz,
    Mint ebből a gyötrelem.

    Szerelem fejér felhői
    Errefelé lengenek,
    Mintha engem látogatni
    Jőne egy angyalsereg.

    Szerelemnek holdvilága
    Rám aranypalástot vet,
    Eltakarja, felejteti
    Vélem szegénységemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június