Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Még látom olykor, néma éjjel,
csodás, sugaras arcodat.
Rég tűnt dalok igézetével
szíven érint a pillanat.
Csak mendegélsz tűnődve, lassan
halványkék ösvényeiden,
fejed felett két mozdulatlan
nagy csillag pihen szelíden.
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad;
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?
Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc –
elfogy a levegője,
nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem különböznek: komor s víg napok.
Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
Búskomor éj nehezül szívemen.
Magányomban e szív alig piheg,
Habár a Nyár kezén a föld forog,
Halotti leplek vonják lelkemet;
Nem különböznek: komor s víg napok.
Habár a dús szél játszik, andalog
A fűszállal hullámzón, szüntelen,
E nappal felhevülni nem tudok,
Bár ragyog rózsás öröm reggelen.
És bájtalan a fecske röpte fenn,
A menny, az égi kék fakó, halott,
Ha szép, nem nekem, ami megterem,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.
És karmazsin rózsák lobognak ott,
És százszorszép-permet a réteken,
Emitt pedig pipacspiros habok.
Búskomor éj nehezül szívemen.
Ez lett tehát szánandó helyzetem,
Ha messze mégy, világom, sorvadok;
Istenemre, mindvégig remélem,
Amit te mondasz, s amit mondhatok
Nem különböznek.
Forrás: Lélektől lélekig
1.
Hetenként egyszer meglépi köztünk
útját a posta
s hoz néhány betűt, amit rárajzoltál
egy papirosra.
Kósza betű, odavetett szó,
törékeny mondat.
Milyen közömbösen hordjátok át a csókjainkat.
S mellőletek a hosszú úton
mi mindent elrabolnak.
Hangsúlyt, könnycseppet, sóhajtást, mosolyt,
árnyékait a szónak.
2.
Ha itt lennél,
arról mesélnék Neked,
hogy milyen szép az élet.
Ha megjönnél egy estén,
szívem minden dalát
lila csokorba szedném.
De nem vagy itt, s egy lomha
felhő az ablakomra
varjúmódra rászáll.
Köd kószál kint a kerten,
s oly árván leng a lelkem,
mint dérütötte nádszál.
3.
Egy szellő jött, nyugatra induló.
Üzentem vele Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Olyant küldtem vele,
mit nem bír el levél.
Amit elejt a drót is,
amire odaér,
és semmi hullámhosszon
nem lelni állomását:
a szívem dobbanását!
Egy szellővel
ma este-tájt
küldtem valamit Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!
Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.
Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.
Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett…
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.
Soha nem nézek jobbra-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.
Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.
Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta – látod – bűnbe essek…
Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem
Forrás: Lélektől lélekig
Nekem már régóta tetszik egy bak,
bármilyen fapofa, fura alak.
Hiába mondják az okosabbak:
a szerelem vak,
a szerelem vak.
Tiltanak tőle, ez ingerel csak.
Ő lesz az apja a gidáimnak!
Bár most egy fűrésszel él ez a bak.
A szerelem vak,
a szerelem vak.
Ha e sete-suta sztori
bosszant valakit,
hallgassa a kolostori
láma dalait.
Értelmet a slágerekben ugyan ki keres!
Ha szerző bakot lő, épp attól sikeres.
Forrás: Lélektől lélekig
Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.
Jóság rohamaim is fogytán
S úgy nézek messzeségbe,
Mint vén juhász hajolva botján.
Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
Hideg és fáradt nézés
S otthagyott, szegény ősi jussok.
Ki társam lenne, nekem nem kell
S vágyottam nem vágy társul
S aggulok éhes szerelemmel.
Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
Becsületes válasz megy:
Kár volna érted, hogyha bíznál.
Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból se adnék
Bárkinek is meleg hűséget.
Csoda-percnek kellene jönni
S mert nem bízok csodákban:
Csókollak, de el kell köszönni.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tóra nézel, égre látsz,
vonuló nagy vizekre.
Napot fáraszt a vén halász,
fölé feszül az este.
És fúj a szél, és leng a nád,
egy sirály vízre csattan.
Micsoda csók, micsoda vágy,
micsoda alkonyat van.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
Forrás: Lélektől lélekig
