Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet ember áldott.
Forrás: Lélektől lélekig
Advent van, s átjárja lelkem
a szeretet és az emlékezés.
Rájövök ismét – tán ezredszer –,
hogy szépen élni gyakran túl kevés.
Szeretni szóban és tettekben,
hinni, remélni szüntelen.
Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban
gyermeki önmagamba újra…
látom, amint jancsi-kályha mellett
anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
Hársfa teát tölt poharamba –
„Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
Átmelegedett a testem, valóban
s én azt hittem a tea tette azt.
Ma már tudom, tőle volt meleg.
Ölelés, szeretet, gondoskodás
ezek voltak, mitől az a „jó”
a testem és a lelkem járta át.
Ez adta azt a boldog érzést,
mi ma is rám tör, ha a múltba
révedek.
Hiánya – így advent idejében –
fájón kéri vissza az elmúlt éveket.
Emlékszem a finom illatokra,
ami a konyhát járta át,
mikor sült a finom mézes,
és a lágyan foszló mákos kalács.
Arca piros volt az izgalomtól,
mikor a szobába engedett,
csilingelt egy üvegpohár szélén:
„Itt az Angyalka! Megjelent!”
Futottunk mind a fenyő köré,
ámultunk, örültünk nagyon.
Ezt a boldog érzést fiaimnak
minden karácsonykor átadom.
Már negyedszer töltjük el nélküle
a karácsony szent ünnepét,
de lelkemben ott mosolyog képe,
ahogy átöleli hét kisgyermekét.
Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
ha gyertyafényben rá emlékezünk
s tudom – onnan fentről ő is nézi:
Ugye mindenkit szeretünk?
Jusson szép szóból bárkinek!
Simogató, ölelő kezekből,
mosolytól csillogó szemekből
áradó tűz gyújtson fényeket!
Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
áhítat járja át a lelkeket!
A szeretetet, mit tőle tanultunk
naponta adjuk át mindenkinek.
Forrás: FB – Szeretem a verseket
(Perdita-sorozat)
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.
Nem a gyönyörnek tiszta mézét
Szomjazza ajkam, hogyha csókol;
Az, ami hozzád vonz, a részvét —
Szeretlek, édes, szánalomból.
Szeretlek, mert mint én, leányka,
Te is jobb sorsot érdemelnél.
Szeretlek, mert reád találva
Látom: van árvább szív szívemnél.
Szeretlek önzésből, kimondom;
Mert amidőn szemedbe nézek,
Egyszerre tűrhetőbb a sorsom —
S én kezdelek vigasztalni téged!
Forrás: Arcanum
Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen
Én sem kérek másat,
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.
Minden ember maga tudja,
Mi néki hiányos,
Azért kérte azt, mi nincsen
A jó Arany János.
Ami megvan, bolond kéri,
Meg a telhetetlen,
Kérjük hát csak, ami nincsen
Egyezzünk meg ebben.
Kevés a van, sok a nincsen
Ma is, miként régen,
De a sok közt, hogy egy nincsen
Rettentő nagy szégyen.
Nincs szeretet a szívekben:
Ez a legfőbb nincsen,
Szeretetet a szívünkbe:
Ezt adjon az Isten!
Forrás: Versek mindenkinek
Sakk
A sakkhoz logika kell, és ez elvarázsol.
Mit léphet a másik, ha ezt, vagy azt teszem?
Itt, kell jelen lennem, – nem lehetek máshol
– ilyenkor nem járhat máson az eszem.
Ám ez itt csak játék, szép érzelmek nélkül,
hiányzik belőle a jóság, szeretet.
Igaz, aki veszít, majd az is megbékül,
s leveti a mérges, önző szerepet…
Aranyosi Ervin © 2013-09-25.
A vers megosztása, másolása csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva.
Tudd meg hát, József Attila,
neved hibátlanul áll ott
sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
s már bűntelenül örökre a tiéd,
mint ama megtöretett kenyér,
mint szánkban az ostya,
mint két fiú-testvér,
legyen a neved is áldott,
ahányszor csak kiejtem e két szót,
József és Attila,
mindig arra gondolok:
legvégül te Istenre bíztad a világot,
s nem akad majd halandó,
bűnös és bűntelen,
és költő sem igen,
aki pontosan értené,
miért is volt a ritka kegyelem,
hogy az a két nagy dióbarna szem
e földi pokolból már a Mennybe látott…
és ne hidd, hogy ezért
a tagadva-vallott Istenért,
a sóvárgón kereső,
hatalmas fohászokért
már megbocsátottak neked,
hiába maradtál szívedben
ártatlan gyerek,
mindegyre csak borzasztó
bűneid fölött tűnődnek: milyen
szertelenül csapódtál ide meg oda,
még a vonat alá is!
te szeretetért kuncsorgó,
örök izgága, kellemetlen fráter…
…én holtig elsakkozgatnék veled
egy állomási restiben,
ahol az összes játszmát te nyered…
Attila, nagyon sietek,
várj meg!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti,
a szívébe a szeretet
bokrát elülteti.
Nem fonnyadnak el soha e
bokron a levelek,
dús televénybe bújtak el
a szomjú gyökerek.
Tüdőd érte zihál, dagad,
szolgál lélegzeted,
hozzá futnak, miként patak,
véreddel az erek.
Ágra új ágak hajtanak,
levélre új levél,
zúgásuk belepi agyad,
nincs nappal, nincsen éj,
nincs éjjeled, nincs nappalod,
nincsen egy perced is,
örök zúgásuk hallgatod:
„Segíts! Segíts! Segíts!”
„Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
zúg, zúg csak szüntelen,
vijjogva osztják életed
aggódás, szerelem.
Álmában sikolt kedvesed,
riadva rémeken?
neked fúl el lélegzeted,
lidérc ül melleden.
Láz marja, kiveri hideg?
a te fogad vacog.
Szívük verését önszíved
verésén hallgatod.
Míg élsz, nem múlik sohasem
rólad a büntetés,
nem érint meg a kegyelem,
amíg, mint puha kéz
oldó magányod, fekhelyed
a halál megveti:
akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti.
Forrás: DIA – PIM
Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –
ostor felel, vad ostora, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét,
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
éhed a szóval szóló száj után…
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!
A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhít írként a remény,
hogy holnap tán majd másképpen leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet?
S kutyákkal népes lett az éjszaka…
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek:
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!
Forrás: DIA – PIM
A szürke égen szürke fellegek,
szürke ágakon szürke verebek,
egyetlen fényes tollú kis madár
meredeken a szürke égre száll.
Elképzelhető az, hogy te lehetsz,
kit fölrepít a szárnyas szeretet.
Forrás: —
Nem haltam meg.
Csak ezentúl mindig
egyedül ébredsz.
S nem leszek veled éjszaka
amikor álmodból sírva rettensz.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl
nem csókolom le a könnyed.
Ha terítsz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös ünnep.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl…
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul követlek én
S ezentúl…
örökre így lesz.
Forrás: —
