Nem baj, ha késel.
Úgyis mindig késik valami:
a busz, a tavasz, a boldogság,
a bocsánat,
a jó szó,
és néha az ész is.
Nem baj, ha késel.
Legalább lesz időm
megnézni az eget,
hogyan fárad a kék
a szürkébe,
hogyan hajlik a nap
a háztetőkre,
mint egy fáradt aranyérme.
Nem baj, ha késel.
Majd ülök itt,
s figyelem,
hogyan pereg ki a perc
a markomból.
Ha megérkezel,
nem kérdezek semmit.
Csak mosolyogok,
mert megjöttél.
És ez már bőven elég.
Nem igaz, hogy nem lehet bátor
édes beszédre szám, ha miattad
oly áhitat bársonya súrol,
hogy sértetten az északi csillag
elfordul fejemtől csikorogva –
és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
ha leheletem újra enyém,
ágbogas gímként, karácsonyian,
megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát
kitárt kapuidnak, ajánlom
a káprázatot, mert a havakba
lezuhanó nap láz-bábjaival
telepillogom ága-bogát –
tőrt, se revolvert nem kötök rá,
lerontottam régen dühöm címerét,
csak jó emlékből koholt cicomát
küldök, ajánlom nyaram inait,
remek ölelésre a sugallatot,
nagyfejű rózsán egy puli haját –
ajánlom neked földrengéses
arcom egy megmenekült mosolyát.
,
Egyszerű ember volt apám,
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen, izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?
Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén diványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni
Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést.
Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet…
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!
Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem, –
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.
Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba,
mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd! S öleld meg naponta!
Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más.
És akkor – hidd el! – nem ő a hibás.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jól lakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
varrással kereste a kenyerünk,
ő mesterkélt ünnepre szép babát,
levágta hozzá dús hajfonatát,
gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
hullottak rá gyöngyének könnyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
de nem találtam hasonló babát,
oly tündérszépet, oly kedveset,
nem ért más hozzá, csak a szeretet…
a szeme kék, a haja barna volt,
s a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
hogy a világ forduljon tengelyén,
pedig hogy várta, várta mivelünk…
hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
ó, most ha élne, vehetnék már neki
ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.
Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
szeressük őt, mert elmegy egy napon,
és visszahozni többé nem lehet
az elmulasztott jó szót, tetteket,
a késő bánat mit sem ér neki,
az élőt kell szeretni, érteni.
Ma újra érzem, látom, hallom őt,
s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
és újra szép és újra fiatal,
s mintha szívéből zengene a dal,
amit írok e csöndes éjszakán…
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: – Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
– Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!
– Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
– Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! –
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: – Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!…
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
– Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta…
– Hamis a tó! – Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
– Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
– Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon…
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
