Angyali kisded
Anyjának lenni,
Bölcsöt rengetni,
Nótát zengeni
Be szép.
Gügyög? hangra
Gügyögve felelni,
Nyűgös síráson
Elkeseredni
Be szép.
Piciny kezecskét,
Lábacskát csudálni,
Ébredést lesni,
Aluvást várni
Be szép.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Szeretni ezt az életet,
az egyetlent, a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.
E szép és szörnyű kor során
csodákat tesz a tudomány,
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atomfelhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.
Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani, hogy égjen
ország és város, hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.
Még harcok dúlnak, lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét,
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról hallani:
Világ, teremts már békét!
Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom…
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét…
e felbolydult világon!
Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan elpereg,
egy perc csupán az élet…
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.
Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!
Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kínt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.
Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
– Aludjatok el itt a keblemen.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.
Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.
Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.
Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe
s szólt a szívem: — Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
— Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!
— Édes fiam mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
— Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! —
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündérkirályasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe
s másnak mondja: — Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem! …
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja
mint egy fényes tükörkép:
— Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem:
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbegurba rajta …
— Hamis a tó! — Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
— Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
— Hidd el nékem édes lányom,
te vagy legszebb a világon…
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
Rajzás és nyüzsögés szivemben,
széllé kellene kerekednem,
ablakról ablakra szétfutni
s függönyötökben elaludni.
Jobbkezed csendes órazengés,
balkezed télesti derengés.
Örülök néked ködön át is,
ledobnék érted pacsirtát is.
Arcomat olajtól haraggal
hányszor törültem zsákdarabbal!
és nyálkás kosarakkal jártam.
Engedd, hogy fátokat fölvágjam.
Lábadhoz leülvén, simitsd meg,
hulló hajamat erősitsd meg,
szülőcském, fillérem aranyja,
mennyezetemnek édesanyja.
Szelid dörgésben, jó harmatban
csurgóra húzott rossz kalapban
nem fogok bolyongni már többé,
űlök és mosolygok örökké.
1928 nyara [?]
