Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Csanádi Imre emlékére
I.
Esztendő eredő hónapja, havat szaporító.
Ingyen hízik a jég. Lesz-e fa tűzre elég?
II.
Megzordúl az idő, hasadoznak a fák is a fagyban,
ám a közel kikelet küldi a langy szeleket.
III.
Cinke cipog, a vetést beragyogja az ég, örömében
fellege sírvafakad, szétveri mind a havat.
IV.
Pitypang szirma aranylik, a kecskegidák tusakodnak,
szőrük akár a selyem. Sarjad a petrezselyem.
V.
Kotlóstyúk kutyorog, körülötte vígan bogarásznak
pinduri tarka csibék. Szállnak a nyárfapihék.
VI.
Únja tanár, útálja diáknép már a tanítást.
Pattog a pentameter – pirkad a földieper.
VII.
Izzad, vízhez igyekszik a nép: ez az év delelője.
Lángol, perzsel a Nap – hocc ide, szalmakalap!
VIII.
Fönn egy vércse szitál. Túlérett kajszibarackon
zurmog a sárga darázs. Bokol a bábakalács.
IX.
Csöpp gyerekek hátán nagy, odú-mély iskolatáska –
nem bír futni a ló: jaj, sok a tudnivaló!
X.
Roskad a szilvafaág, édes must illata csábít,
érik a körte, dió, száll seregély millió.
XI.
Köddel a tél közelít, vékony jághártya a tócsán.
Almafa lombja remeg, zizzen, a földre pereg.
XII.
Göncöl négy csillagkerekét friss fagy csikorítja,
rúdján messzi utat három lámpa mutat.
Forrás: Lélektől lélekig
Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.
Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.
Forrás: Szeretem a verseket
Szeretem fáid zizzenését,
Rejtelmes árnyvilágodat.
Ha elgyötört a gond, a kétség,
Hűn őrizték meg titkomat.
Szívemnek rejtett gerjedését
Fűnek-fának ki nem beszélték.
Erdő, te jó vagy s részvevő:
Rejtsd el, ki bús és szenvedő.
Beh jó sötétzöld fáid árnya,
Ha izzó égről tűz a nap
Ha meg vagy sértve, megalázva:
Pihend ki erdőben magad.
Oh mert a harcz, a földi lárma
Elnémul e zengő magányba’,
Ahonnan mit se lát szemed,
Csak szelíden kéklő eget.
Szellőtül ringó kebeledre
Boruljon, ki magányt óhajt.
A fák pajzánul enyelegve
Gúnyolnak itt minden sóhajt.
Kinek nem jő meg itt a kedve –
Már élve holt, el van temetve,
Ki téged, erdő, nem szeret:
Még nem örült, nem szenvedett.
Forrás: Szeretem a verseket
Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
mely síp jelére és sziréna-szóra
megindul tarlón s hűlő réteken
a városvégen surranó folyóra.
Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
az izmuk reszket még a kalapácstól,
fülükben búg a lendítő kerék,
reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.
Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
A cséplőgépek forró kórusát
a vére most is zúgja, zakatolja.
Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
De egyikük fehér, akár a testem.
Van szíjas testű és torzul sovány,
mint Krisztus teste falusi kereszten.
De most erősek. Hősök, hangosak:
kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
Az örömüktől felriadt vízen
lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.
Letisztul róluk füst és munka-szenny,
hancúroznak habosra szappanozva.
Aztán tombolnak s szomjú bőrüket
a felcsapó víz végigzáporozza.
A parti gyepről int a zubbonyuk.
Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
sugártalan. Egy csodakék madár:
szalakóta repül az éjszakába.
Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Elsőfű fiatal csikó
lépdel virágos réteken
akár a lányka kényesen
lép át kacér kis vétkeken.
Tompora felett göndör fürtöt
épp most hányt a buja akác
az orgona is orgonál
nászos határ amerre látsz.
A busa fejű kis csikó
szeme felszippantja a rétet
szomjas tekintete latolja
a szétterített legelőket
orrcimpája remegve csalja
ide a messzi égi kéket.
Dajkája emlőjét feledve
szimatolja mi jó van itt?
Elrúgja vékony lábait
testében ősi füvek nedve
buzog fel, nyújtózik, örül
habozva kering még kicsit
kövérhasú kancák körül.
Felágaskodik hirtelen
övé a vágytelt végtelen.
De mi történt? Megtorpan, reszket
s mint aki drága kincset vesztett
most veszi észre… keble dobban
remegve áll a felvert porban
dehogy mozdulna többet el
feszült inakkal vesztegel.
Most riadt meg először életében
a halál fürdik téveteg szemében.
Fellegek árnya vagy akácfa ága
szórta a rémet boldog iramára:
itt van s áthághatatlan nagyra nőtt!
Ezentúl mindig látni fogja Őt.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnél élni kék hullám alatt
és hajókázni Némo kapitánnyal?
Mély tenger ismeretlen csábu mélyén
szemlélni sok csodát: kövér halat
aranykigyót, fejlábu szörnyeket
rejtelmes formát, tajtékot, tarajt,
virágot, mely, megnézve, mégis állat
sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
tengeri pókot, polypot, tünő
aranyzöld foszlányt, csillogó korált,
csillogó korál cifra palotáit?
szeretnél járni kék hullám alatt?
Tengerben élünk; – mert mi más e lég,
melyet beszívok, mely köröttem árad
s sok nagy halat: sok néma kis hal átkát
tengeri pókot, polypot, tünő
aranyzöld foszlányt csillogó korált
csillogó korál cifra palotáit.
Szeretsz-e élni kék hullám alatt?
Forrás: Lélektől lélekig
Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!
Forrás: Szeretem a verseket
Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség…
Óh gyönyörűség!
Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!
Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
Óh gyönyörűség!
Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Forrás: Szeretem a verseket
A vén diványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.
Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.
– Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha símogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.
Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!
Forrás: MEK
