Ez már egy másik ősz… a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló szép levelek
tarka varázsa?
Elmúltak… mint az idő
lásd, együtt süllyestek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat…
Fázós köd fekszik a tájon…
Vágyom utánad…
Forrás: Lélektől lélekig
Már hideg párát ont az őszi rét,
ó add nekem a kezed melegét!
Ha ránk borul a téli alkonyat,
tán elfelejtünk tavaszt, víg nyarat…
s ha csengős szánon új csapat halad,
aludd mellettem téli álmodat…
Forrás: Lélektől lélekig
Domború köd a házon
Ma egész nap henyéltem
Boldog daganat ködből
Napnyugovás: fehérben
Áldott mesém mi lenne:
kinti áhítat mása
Vánkos-kötésű könyvből
vadlúd kiáltozása
Kamra most minden élet
Tapogató szabadság
Végzetes szívburokban
titkos értelmű kamrák
Égi és földi jószág
fehér vakságból gyermek
Elérhető csodát vél
Szárnyat a szárnya mellett
Hisszük: közel az isten
s a fejsze, tuskónk mellett
Embert és vad vadacskát
szép tévedés melenget
Ami kívül csalódik
itt van, de fénybe-zárva
Szobám fűtött és cifra:
egy kannibálnak álma
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok…
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsuhog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák…
Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltotta
Erős fényét a kékes messzeség…
Egyszer meglátott valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot…
De elvesztette… s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott…
Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog…
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot…
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot…
Forrás: Lélektől lélekig
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Forrás: Lélektől lélekig
Holdtól világít a kemence fala.
Gazból a tücskök dicsérik fényit,
s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng,
elrejtve az est táruló mélyit.
A présház mögött a végtelen guggol.
Vágyától fénylik a baglyok szeme,
s titka kilóg a zöldes éji zugból.
Már csak köd mintázza a konok valót.
Test nélkül lengnek dombok és a fák,
s mint kit az óra egy új elembe szült,
anyagán, mint üvegen nézek át.
A távol, mint hű kutya közelbe jött,
s a sok titok, mint tarka csirkeraj,
tenyeremből eszik a palánk mögött.
Forrás: Lélektől lélekig
A haranghúzás sötét pillangói
a virágokra selymesen leülnek;
parányi dolgokra tűzi az ünnep
jámbor címerű játék-lobogóit.
Az udvarok hűs rajzosra seperve,
az utcán harsog a locsolt pázsit,
a csend arany legyekkel muzsikás itt,
lábam elé száll inni a gerle.
A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
a levelek ezüstjét s meghatottan
felszállanak remegő sóhajokban
a jegenyék a lángralobbant nyárban.
A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;
s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.
Forrás: Lélektől lélekig
Keblemre bújtál és felmelegedtem,
mint zsálya hantjaival a lapály,
ha füvön lépő, terelgető estében
puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.
Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,
mint alvó báránykák halk szendere,
s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó
nagy nyájak párázó lélegzete.
Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,
s a szívem oly óva, halkan dobogott,
őrizve széledező szunnyadásid,
mint nyáj körül ha járnak pásztorok.
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándornak
… És jött az orkán.
A vén fenyő-Titán recsegve dőlt…
egy közel-álló átölelte őt.
S most áll tovább,
mint akire végtelen béke vár…
csak ők tudják ketten: hogy vége már.
Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.
S ha lelkem akkor összeomlana,
titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
ki fog majd engem karjaiba venni?
Forrás: Lélektől lélekig
Valahol messze susognak a lombok,
Valahol messze dalol a madár.
A réteken már nyílnak a virágok,
S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól.
Megérkezett már a vidám követ?
Avagy csalogány volna késő éjszakán?
Én nem hiszem. Azért… talán… lehet…
Csak álom volt, egy szertefoszló köd.
Hisz még hideg van, künn süvölt a szél.
A földön lent egy megfagyott madár,
Fehér ruhában temeti a tél…
Hideg van… fázom… menjünk a szobába.
Még nincs tavasz, fehérek a dombok,
De hallga… mi ez? Vagy csak képzelődöm?
—
Valahol messze susognak a lombok…
Forrás: Lélektől lélekig
