https://verskucko.com

Címke: természet

  • Illyés Gyula – Üvegvilág

    Áttetsző, üveges lett
    a lomb a fán,
    bíbor és barna és csont-
    szín porcelán.
    Tartják a fák japáni
    csészéiket,
    félvén moccanni – óh, ha
    leesik egy!

    Csupa fény a gyümölcsös
    és reszketés,
    mint egy üveg- és lámpa-
    kereskedés.
    „Vigyázz! – hallom szívemben –
    ügyelj, nehogy
    eltörj valamit abból,
    ami ragyog!…”

    Pedig micsoda kéj volt,
    kamasz öröm,
    megrázni őszi fákat,
    s állni özön-
    aranyuk zuhanyában –
    Milyen csodás
    halál volt az a fény- és
    színzuhogás!

    Megyek csöndesen már a
    japánvörös
    készleteikkel álló
    meggyfák között;
    fáj és fáj minden szépség,
    mi leesik,
    féltem a föld törékeny
    értékeit.

    Üveges, áttetsző már
    nemcsak a fák
    világa, áttetsző az
    egész világ.
    Áttetsző szívek, arcok,
    lengetegek! –
    Meddig kímél az őszi szél még
    benneteket?

    Nincs szél még, napsütésben
    áll és ragyog
    kert és teremtés. Annál
    fájóbb, ahogy
    a mozdulatlan fákról
    egy-egy üveg-
    levél – halotti csöndben –
    alálebeg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A Vág ritmusai

    A Vág születése

    Reggel, ragyogó.
    Rezgő füveken
    Hűs hajnal harmata csillog.
    – Születő nap, ébredő hegyormok,
    Kelő világ, köszöntelek!

    Repeső reggeli szellőn,
    Zúgó rengetegek
    Rejtelmes öléről
    Ama hajdani hajnal
    Himnusza száll,
    Kitörő nagy erők,
    Omló hatalmak,
    Születő világok
    Ritmusai.

    Ti komoly hegyek itt koszorúban,
    Keresztapái ti a Vágnak,
    Beszéljetek ama napról,
    Amikor leküzdte a kő erejét
    A teremtő vizek hatalma,
    Mikor kitört az ár,
    És megszületett az új világ.

    Itt morajlott a tenger,
    A hegytitánok lelke.
    Innen akart alárohanni
    A hívogató völgyi világba.
    De a bércek lánca
    Azt mondta: Nem!

    Ide folytak mind, mind,
    Az erdők könnyei:
    Kicsiny patakok,
    A hegyek haragja:
    Rohanón letörő vizek árja.
    Ide küldte a föld
    Tűzmelle hevét:
    A mélységből a magasba szökő
    Források erét.
    Törtetve törtetett
    Mind, mind lefelé.
    De a kemény kőporkolábok ajka
    Azt mondta: Nem!

    Itt forrt a tenger ölén,
    Itt küzdött pihenéstelenül
    A sziklavilágok minden ereje.
    Itt ásta a kő kebelét
    Omló vizek hatalma.
    Itt küldte szét
    A vad áradatokat
    Rontó haragja a tenger szívének.
    A hallgató habok
    Itt zúgtak harci éneket.

    Sirályok vijjogó dalában,
    Üvöltő szélvészek szavában,
    Itt született meg a tengerek ajkán
    Világteremtő harcok himnusza.

    De a mogorva sziklazsarnok
    Azt mondta: Nem!

    És egy csatás nagy éjszakán
    Fölkelt a tenger.
    Zúgtak az erdők,
    Zúgtak az ormok,
    A vizek tomboltak
    Szilajon, szilajon.
    Vad szelek jártak,
    A völgyek nyögtek,
    Sziklák dübörögtek,
    Villámok kerengtek,
    Sziklasorok rengtek.
    Az árban, a zajban, az éjben
    Ropogva ropogtak a mélyben
    A kővilág ős gyökerei mind.
    – Fölkelt a tenger!

    Az ébredő hajnal
    Egy új világot látott megszületni,
    Egy ifjú, győzelmes világot.
    Széttört a szirtbilincs,
    Győző vizek árja
    Hömpölyögve rohant le
    A völgy szorosán.

    Mikor a születő napfény
    Kilebbent a hegyek fölé:
    Lenn, magavájta ösvényén,
    Életet ontó ifjú vizével,
    Hullámai ringva-dalolva
    Győző erők dalát,
    Megszületett a hegyek folyója,
    Megszületett a Vág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    Szédületes sziklák szorosán,
    És néztem a mélyből
    Az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    Meredek, nagy szürke falak,
    Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    Meredeztek elő
    Idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    Bújó völgy sárborított fenekén,
    Szirtekközi szélben
    Szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    Por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    Mit akarsz a magasban,
    Sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    A keménység kőbirodalma,
    Ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    Füvet se, fenyőt se találsz,
    Ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    Bús tábora jár,
    Csak a förgetegek,
    Szilajon rohanó szelek ajka dalol
    Rettentő énekeket,
    Miket emberi fülnek
    Meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    Fátyol fut a szemre,
    Kemény köveken
    Megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    Férgek fia, sár unokája,
    Mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    Felkúsztam a kőmagasokba,
    És szívtam az ormi szelet,
    S megtelt a szívem
    A kemény nagyság,
    Az égreszökő nagy erők
    Érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    S hallottam verni völgynek
    Lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    Csörgő kicsi forrás
    Kristály vize mellől:
    Az égreszökő magasokba,
    A sziklavilágba
    Úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A bércek énekelnek

    Szeretett Apámnak ajánlom

    A bércek énekelnek.
    Hallottad már,
    mikor az esti-kék hegyek csoportja
    egy dörgedelmes ősvitába kezd?

    Halvány lilán mikor leszáll az est,
    s a völgyben puska robbant zord halált,
    hallottad már a félelmes zenét:
    az őserdők felharsogó szavát?

    A rianást, amely követve nyomba’
    a hang után a végtelenbe fáj,
    s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
    a végtelen szentség előtt megállj!

    És a vadász, ki lent a szőke völgyben
    csodálkozva a bérctetőre torpad,
    vad félelmében énekelni kezd,
    s önhangjától ijedten összeborzad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ajánlás

    Ne haragudj. A rét deres volt,
    a havasok nagyon lilák,
    s az erdő óriás vörös folt,
    ne haragudj: nem volt virág.

    De puszta kézzel mégse jöttem:
    hol a halál nagyon zenél,
    sziromtalan csokrot kötöttem,
    piros bogyó, piros levél.

    S most add a lelked: karcsú váza,
    mely őrzi még a nyár borát –
    s a hervadás vörös varázsa
    most ráborítja bíborát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Primavéra

    Csak halkan járj, halkan.
    A fűszálakra vigyázzunk!
    – Megérzi a sok gyökér lenn.
    Vigyázva járjunk, – halkan!

    Hogy néznek e fiatal fák,
    Mert a kezemet megfogtad!
    Nem, nem is mireánk néznek,
    – Tán bölcsek e fiatal fák?

    Én nem megyek tovább innét!
    – A tó szeme most kinyílott,
    Reggel van, árny van, a tó mély…
    Én nem tudok elmenni innét.

    Te várj meg engem a parton…
    A tóba lenn egy mese-rét van.
    Ha feljövök – ezer év múlva, –
    Légy te a parton!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Tél és tavasz

    Midőn először láttam őt,
    Kinn hó borítá a tetőt:
    De bennem akkor nyílt vala
    Legszebb tavasznak hajnala,
    Midőn először láttam őt.

    Hogy most utólszor látom őt,
    Tavasz vidítja a mezőt:
    De szívem mély gyötrelminél
    Haldoklik minden, ami él,
    Hogy most utólszor látom őt.

    Ha majd többé nem látom őt,
    Virág borítja a mezőt,
    Csermely s madárhang zengenek,
    Erdők, völgyek zöldellenek;
    De rám nem fénylik bájsugár,
    Sötét halomnak éje zár,
    Ha majd többé nem látom őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Sirálytánc

    Sirályok táncoltak, keringőztek
    a víz fölött.
    S az öreg tenger – a maga módján –
    gyönyörködött,

    gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
    bárány-szép habot
    a kecsesen reálibbenő sirályok
    alá ringatott.

    Szép is volt ez a szinte magáért való
    lengő játék.
    Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
    így csinálnék.

    Mert szép is az: a magasság s mélység
    peremén
    táncolni, keringőzni kecsesen,
    könnyedén.

    Megbűvölten csodáltam én is ez
    ördögi, víg
    kenyérkereset szórakoztató,
    új cseleit.

    És értettem már az egész táncos
    ceremóniát:
    ki-ki megfogta véle a maga
    kis vagy nagy halát.

    De nem bántott e szép haszonlesés,
    csak akkor szomorodtam el,
    mikor a tenger birkózni kezdett
    a szelek seregeivel,

    s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
    s szétriadt;
    jóllakottan és veszekedve keresték
    az árbocokat.

    Tágult, s majd elfért egy vitorlában
    az egész láthatár.
    Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
    viharmadár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Madárszerelem

    „Hol a hazád, mondd, madár!
    s este milyen tanya vár?
    Milyen fészek, milyen lomb?
    Oh te rétek dísze, mondd!”

    „Áll egy szép fa társtalan:
    ott búsulok egymagam.
    Hajnal issza könnyemet,
    este nem hoz örömet.”

    „Én meg téged kívánlak,
    kincse-hangja a nyárnak;
    nappal erdőn kószálok,
    éjszaka sírdogálok.”

    „Énérettem sírdogálsz?
    Engem kívánsz? Engem vársz?
    Bánatomnak vége hát!
    Óh szerelmes jóbarát!”

    „Gyere hí csöpp lugasom,
    zöld falomb közt, magoson.
    Öröm szárnyán röpülünk,
    virág alatt megülünk.”

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

    Forrás: Lélektől lélekig