„A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”
Forrás: Lélektől lélekig
„A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”
Forrás: Lélektől lélekig
Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold…
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.
Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola…
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona…
Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált…
A daru elment… s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold…
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.
Forrás: Lélektől lélekig
A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.
Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.
És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.
Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét.
S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a menny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.
Forrás: Szeretem a verseket
Engedd, hogy az inged alá
könnyű szél befújjon
Hajad hosszú fürtjei közt
játékosan bújjon
Engedd, hegyi patak vize
arcod megsimítsa
Mélyről bukkant hűvösével
lelked szomját oltsa
Engedd kelő Nap korongját
szemedben csillanni
Tüzesedő vörös fényét
véredbe olvadni
Engedd, hogy a föld alattad
támaszod lehessen
Lábad hóban, selymes fűben
útjára mehessen
Engedd magad friss erdőben
szűz ösvényen járni
Nem gondolni semmire sem
semmire sem várni
Engedd, szikla repedésén
ujjad mohát érjen
Szemlélni csak a világot
s hagyni, hadd történjen
Forrás: Lélektől lélekig
A tenger csupa mohó hími éhség,
csípőd körül mint szarvasbika bőg,
s mint roppant kar, óvón ölel a föld
setét szegélye. Bús, opálos fény ég
szemed hártyáján, hajadon, s e tört
csillámok közt mint csillagos fehérség,
őrzöd a haló esték fényességét,
mely soká ring a víztükör fölött.
Akár a melled, lüktető ütemmel
duzzad egyetlen hullámmá a tenger;
magához ránt egy párductáncú forgón,
s morgó, garázda szavakkal becéz,
s hogy finom combjaid közé hatoljon,
hegyesre mered habja, mint a kés.
Forrás: Lélektől lélekig
Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartó.
És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsongítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.
Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér…
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.
S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
Köszönöm Neked…
Soha nem volt nyugalmamban
Rohanó senki fia holnapokban
Add meg Benned másik felem
Gyere múltból jövő végtelenben
Csend-világa
Hegyi tó
Hűtsd le gyilkos tüzes egem
Adj békét nyugalmat élnem
Égetnek Hozzád futó szavak
Elégetem gyorsan magam
Csend-világa
Hegyi tó
Szózuhatag mosoly-vized
Kagylóm-gyöngye most Tied
Erős lelkem-medred két kezed
Megnyugtat ölelő szerelmed
Csend-világa
Hegyi tó
Tüzet vittem csillagokba – csillagokba…
Vándor voltam évek óta – évek óta…
Lehűlne véremben csókod ára
Vized hegyén jég nem járna
Csend-világa
Hegyi tó
Forrás: Lélektől lélekig
Maszatos az ég ott nyugaton
Pillantásom a vörös foltokon
Megpihen, elterül s beléjük ég,
Valami készül itt, vérzik az ég.
Nagy csenddel surran az est
Árnyakat bújtat, feketét fest,
Reszkető csillagok sápadva,
Fényüket szórják az ágakra.
Halk az erdő bagoly se röppen,
Valami feszült arcomra csöppen,
Tenyerem simítja, ingembe törli,
Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.
Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
Tolong felettem a sok fekete felleg,
A cseppért vagy másért itt a bosszú,
Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.
Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.
A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
Sár borít virágot s mindenféle zöldet.
Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
Lassan mutatják az erősödő fények,
Mit látok, az megrettent s félek….
Forrás: Lélektől lélekig
M. I. Szizovnak
Elhagytam városom örökre,
Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
Még messziről, rengőn-röhögve,
Csúfolnak gúnyolódók engemet.
Ottan az öröklétről szóltam –
És kövekkel dobáltatok ti meg.
Múló rohamban rángva nyomban
Kinevettétek szenvedésemet.
Elhagylak, száműzötten mától, –
Szabadságomat nem köthetitek.
Futok – meggörbült, sápadt vándor –
Aranyló búzatáblák, köztetek.
Zsombékokon, rozsföldre érve,
Futok a síkon át, a téres réteken.
A kék búzavirág elébe
A földre hajtom őszülő fejem.
Gyöngéd virág, te érints engem,
Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
Megnyugszik lázban égő lelkem,
Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.
Az alkony szégyenkezve gyújtja
Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
S a lomha szellő fújja-fújja
Hajam ezüstlő-őszes szálait.
Forrás: Lélektől lélekig
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
(Lator László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig