https://verskucko.com

Címke: természet

  • Olavo Bilac – A pók szerelme

    Nézd, bársonyos busa potroha hogy remeg,
    nyolc csillogó szemében parázsló furcsa láz,
    lustán sütkérezik a nyári nap meleg
    fényén, és leng mögötte az ingó kusza ház.

    Nyugodtan szállhatok, ne féljetek, legyek!
    A vágytól elbutítva elpetyhüdt a vadász.
    Állkapcsa lóg, s mohón várja a szörnyeteg,
    hogy gerjedő hevét már lehűtse kurta nász.

    Jön már a hím. Nézd, hogy fut, hogy rohan a falánk!
    Dalként felzeng a perc, sajgó gyönyöre mély;
    egy napsugár tüzében a háló csupa láng.

    A nőstény jóllakott s holtan hull le a férj…
    Boldog, kit akkor szúrt át az orgyilkos fulánk,
    mikor a vég öröm és gyötrelem a kéj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Epedés

    Könyűben, esti fény,
    Mezőmre mért ragyogsz?
    Fáim bús éjjelén
    Oh szellő, mért zokogsz?
    Szántok, hogy itt ülök
    S bú, fájdalom velem,
    Hogy lyányka nem mosolyg
    Szerelmet énnekem?

    Ah lyányka nem mosolyg
    Szerelmet énnekem,
    S epedve, rózsaként
    Elhervad életem.
    Ki gyakran álmaim
    Között enyelg velem,
    Az égi szépet, ah
    Sehol sem lelhetem.

    Hol vagy te, lyányka, hol?
    Kiért e szív hevűl;
    Kit esdve kérek én
    Hajnal s est fényibűl.
    Jer, hozd el énnekem
    A barna fürtöket,
    Felhőtlen arcaid,
    Mosolygó szép szemed.

    E hárs alá ülünk,
    Kéj s béke lesz velem,
    Mosolygó szép szemed
    Szerelmet int nekem;
    S majd fáim éjjelén
    A szellő nem zokog,
    S reám az esti fény
    Örömkönyben ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Kék virágok közt

    Hogy búsan a vonatra szálltam,
    lenn volt az éji szürkület,
    és a sötét mezőkre nézve,
    szóltam: „Mi rossz tenélküled.”

    Nappal van… A vasút a rétet
    ujjongó kedvvel futja át,
    friss illat árad messze-messze,
    körül virágzó tarkaság.

    A szélbe kék virágok ingnak,
    s én tőlük félve kérdezem:
    „Kék lányszemek, kéklő virágok,
    felkelt-e már hű kedvesem?”

    A kék virágok integetnek:
    „Most kel fel épp hű kedvesed,
    rád gondol és a szíve úgy fáj,
    szemei könnytől nedvesek!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Oláh András – tisza-parti alkony

    iszapba fúrt fejű
    részeg fatörzs
    fuldoklik a vízben

    távoli templomtorony
    szólítja meg a csöndet

    félénk alázattal
    kutatom arcod melegét

    te csillagokat szimatolsz
    az estben: belénk szivárgó
    szerelmes szavakat

    fáradt hullámok
    loccsannak a partnak
    – tenyerem álma vagy…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gazdag Erzsi – Én megtanultam

    Én megtanultam fű-nyelven beszélni
    és fákkal szólni zúzott ég alatt,
    és megismertem hangtalan sírásuk,
    mikor fájdalmuk némán felfakadt.

    De mondják-e a füvek szélben, este,
    mondják-e egymásnak: kedvesem.
    És tudják-e az örökké parázslót
    kimondani, e szót, hogy: szeretem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Nehéz pillanat

    Mikor önmagamnak is nehéz
    elviselnem magam, és
    arra vágyom, hogy
    valahol máshol legyek,

    – csak én, egyedül,
    csend vegyen körül,
    és a tiszta,
    szabad természet –

    arra gondolok, hogy
    egy dombon ülve,
    lehunyt szemmel
    tartom arcom

    a lemenő Nap
    melegébe, és ahogy
    gyengül fénye,
    úgy halványul testem,

    míg végül eltűnök,
    csak lelkem izzik
    még egy röpke
    pillanatig a levegőben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Angelus

    Erdő füvén fekszem hanyatt.
    Jő lábhegyen az alkonyat.
    Zsong, zsong a csend mély mámora.
    Lebben az Isten fátyola.

    A csend az ő szívén terem.
    A csend az örök Szerelem,
    A Lélek a vizek felett:
    Egyetlen, áldott Felelet.

    Ó mindent, mindent értek én,
    Mióta ez a csend enyém.
    Szívet nyit rám minden titok,
    És mindenek nyelvén tudok.

    Azóta hozzám szólanak
    A füvek, fák és madarak.
    Barátaim az állatok,
    Zengnek a színek, illatok.

    És mind oly boldogok vagyunk,
    Hogy testvér-szóval szólhatunk.
    Ó érteni, megérteni:
    Mily édes, milyen isteni!

    Megrezzen most egy vén csalán
    Távol harangszó mély dalán,
    Mely messze zsongja lombon át
    Az esteli Úrangyalát.

    Elhallgat minden itt körül,
    Megáll a gyík, a szél elül,
    És – mindnyájunkért egymagán –
    Ávéba kezd a csalogány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő,
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajon hősebb aki sír?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hűség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szívem
    súlyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rád rakott
    s úgy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Új virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihívó virág,

    gúnyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Háry János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szívem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig útra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig síri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.
    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.
    Még szól a tücsök, de már nem soká.

    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.
    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.

    Isten veled, lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

    Forrás: Lélektől lélekig