A két fa közt a Mária-szobor
mint csipkés fülke zöld lombjaiból
imád Istent, s az égen a barokk
felhők arany cirádák s angyalok.
Régi présház: vinis hujatibus
s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
bitangul: az egész hegy gazban usz,
mely lábánál az ósdi temetőn
kiárad, és – mindent elöntve, vad
csőcselékmód – fullasztón összecsap.
Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
mint kőtutajok a fűtengeren,
s még lentebb a városka, melyre sok
poéta mondaná, hogy épen oly
temető mint amaz, hol “lomb susog”
s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
poshadást rejtő kövek közt – de én
tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
élet a lomb amelybe belerogy,
sírban a féreg, sír fölött a gaz,
és akármire nézhetsz, élet az;
hegyen a szőllő, pincében a must,
s tekintsd a fölburjánzott juniust!
Ennyi élettel mit akar az Ur,
fakasztva egyre céltalan s gazul?
vagy kell a rossz, s kivánja Mária
hogy legyen miért imádkoznia?
vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
ecset se tudna fényeket festeni?
Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
egének abroszán az esti bor:
s most színes égen, arany fák alatt
maga sötét a Mária-szobor.
Forrás: Arcanum
