Címke: természet

  • Oldzsasz Szülejmen: A fű

    Gyakran találkozunk a Tobol mellett
    az erdőben, a rőt őszi fűben,
    elheverünk,
    és meghitten hallgatunk,
    oly tisztának érzem magam veled,
    mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
    Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
    a fű, mint bíborvörös,
    dús lombtenger,
    kérlek, emlékezz mindig –
    mily boldogan
    nézett ránk a nagy szöcske
    a fűből.
    A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
    fénypatakok áradnak a fűben,
    és karod mentén, mint egy ösvényen,
    mászott egy hangya,
    fürgén ment,
    majd eltűnt.
    Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
    juharfák mögött folyt a néma Tobol.
    Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
    Nem tudom.
    Mi lenne, ha nem lehetnék veled!

    Aki hasonlít rád, mind
    kedves nekem,
    a fehér fákat én őrizni fogom,
    akárhányszor megpillantalak téged,
    újra a legjobb emberré változom.
    Mi lenne, ha nem lenne a szemed
    fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele…
    Minden alkalommal szeress
    kedvesem úgy,
    mintha utoljára
    látnánk egymást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szerszenbaj Ebu: Fehér felhő

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Áruld már el: honnan jöttél?
    Mikor a nap megcsókolta,
    Alatau csúcsán lettél?

    Hattyúfehér selyemsálként
    Lebbensz le a sziklás csúcsról.
    Leánykendő volnál talán,
    Szél cibált el messzi útról?

    Tán az Arka szép leánya
    Fehér selymét ragadta meg,
    Kapta-vitte tova a szél,
    Ahogy ült és éppen hímzett?

    Alatau lábától jött,
    Repítette kis kendőjét,
    Sarkaiba a kedvesem
    Kötötte be a levelét?

    Fehér felhő a szívemet
    Próbálgatja egy énekkel.
    Hogyha szél fúj, ringatózik,
    Mint otthon a gyapottenger.

    Ne nyargalj, szél, fehér felhőm,
    Fejem fölül el ne fújjad!
    Mintha vízen úszó hattyú,
    Társa legyen sziklás csúcsnak.

    Fehér felhő, mondd meg nekem,
    Honnan jöttél eme tájra?
    Hogyha látlak, eszembe jut
    Szép kedvesem fehér fátyla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: VÁGY

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy falevél,
    Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
    Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy elvesző árnyalat
    Az alkony ezerszínű tengerén,
    Szeretném fölszívni az árnyakat,
    S magamat tőlük fölszívatni én.

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy lehelet,
    Mint szél fuvalma, mely alig-alig
    Borzolja fel az alvó vizeket,
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy tétova napsugár,
    Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
    És nem keres és nem talál,
    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy tűnő napsugár.

    (S szeretném, ha mellettem elmenet,
    Valaki szólna:
    „Nézd, már itt az ősz,
    Sárgulnak lassacskán a levelek.”
    És nem ismerné meg a levelet.

    És szeretném, ha rajtfelejtené
    Valaki a szemét az alkonyégen,
    S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
    Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
    És nem sejtené, hogy egy árnyalat
    Az esti színek közt én vagyok éppen.

    És szeretném, ha jönne valaki
    Az erdő rejtekébe
    És szólna: „nini, milyen különös:
    A nap e mély homályban is ragyog.”
    És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

    Szeretnék úgy hozzádsimulni
    Természet – mint a vén moha
    A fák északos oldalán,
    S nem lenni hozzád hűtelen soha.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint tücsök hangja holdas éjeken,
    S szeretném, ha valaki elborongna
    Rajtam, mint múltból zengő éneken.

    S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
    Természet – mint a síri por,
    Mit ezeréves hantokról a szél
    Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
    Ott játszana velem egy kisgyerek,
    Kicsiny kezén futnék fel és alá,
    S e port, mely egyensúlyát nem leli:
    Egy percig egyensúlyban tartaná.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Erdő

    Kőrisfából van az ágyam,
    az asztalom meg dió.
    Karosszékem egyszerű tölgy,
    este benne ülni jó.

    A szekrényem cseresnyefa,
    kemény bükk a pamlagom.
    Ezen ülve bámulok el
    a sok fényes csillagon…

    Egész erdő van szobámban;
    mélyen hallgatnak a fák.
    Suttogniuk sem lehet már,
    le van nyesve minden ág…

    Csak álmodják, hogy odakünn
    zeng az erdő, zúg a szél…
    S hogy majd terem rajtuk is még
    valamikor zöld levél…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

    Szél vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

    Nap vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy leperzseltem hófehér karod?

    Ősz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy ingválladra tört levelet szórtam?

    Fű vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

    Víz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy áztattalak forró könnyesőben?

    Árny vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy véletlenül arcodra vetődtem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Virág a tengeren

    Parttalan tenger ringat csendesen.
    Kicsiny virág vagyok,
    Fehér virág vagyok,
    Ringó virág végtelen vizeken.

    Kicsiny virág vagyok.
    Nagy, feneketlen mélységek fölött,
    Hűvös, temető mélységek fölött
    Hintáznak a habok.

    Nagy, feneketlen mélységek fölött
    A tenger lelke zúg,
    A mélységek lelke zúg,
    S ezüst hullámok árja hömpölyög.

    A tenger lelke zúg.
    A végtelen víz: ez az én hazám.
    Végtelenség, te vagy az én hazám,
    És én a koszorúd.

    A végtelen víz: ez az én hazám,
    A tenger az enyém,
    A minden az enyém,
    A fénymámoros örök óceán.

    A tenger az enyém.
    Öröktüzű nap fönn a kék egen:
    Ringó virág végtelen vizeken,
    Téged imádlak én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: (Hallod?)

    Hallod a harmat gurulását,
    hallod az esőcseppeket?
    hallod a lepkék szárnycsapását
    s ha egy homokszem megreped?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Naplemente

    A fény csuklik keresztbe az ágon,
    Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
    Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
    Kendője bíbor palástú felhő.

    Megnőnek az árnyak, hív a távol,
    Sötétkék bársony hegyek intenek.
    Hangok élednek szunnyadó fűben,
    Pislognak aprócska, tünde fények.

    Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
    Majd a valót elnyeli a sötét.
    Csendhangok születnek a táj ölén,
    Az éj felölti ében köntösét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gérard de Nerval: Intés

    Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
    világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
    Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
    s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

    Az állatból hozzád szellemek ajka szól
    és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
    az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
    „érez minden dolog” s mind lényedig hatol.

    Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, –
    igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
    ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

    A sötét lényekben istenek alszanak;
    s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
    szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig