https://verskucko.com

Címke: természet

  • József Attila: Az akácfa halála

    Tóték alatt, az aljban
    kidöntik az akácot,
    mely legmesszebbre látszott.
    Kérdeztem, hogy mi baj van,
    szegény fa mért lakol,
    hibás-e valahol.

    És szívemet ütötte
    a favágók szava:
    kútgémnek kell a fa.
    Tavasz van körülötte,
    sugárzik rá az ég,
    száz évig állna még
    lombot, virágot ontva
    és zengetné naponta…
    a legszebb madarat…
    de mostan, persze, persze,
    tövére csap a fejsze
    és csak a csonk marad.

    Ledöntött, összerugdalt
    sudarát elviszik,
    itatja majd az udvart
    s ő maga nem iszik,
    robotban elgyötörve
    néz le a kútgödörbe,
    nyöszörgős, görbe, rút,
    aszott, fekete rúd.

    Jaj, régi, régi bánat,
    hogy dőlni kell a fának,
    hogy ég felé mutatni,
    lombot, virágot adni,
    dalolni nem elég.
    Konyhára hasznot úgy hoz,
    ha odaáll a kúthoz,
    vagy üst alatt elég.

    Végzet sikolt belőle,
    mikor recsegve dől le.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Sajó

    Ketten ülünk a parti köveken
    Édes napfényen, a Sajó meg én.
    Gügyög a Balaton gyermetegen.

    Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
    És édes-kéken tükrözik a tóban,
    És bennem, és az állat mély szemében.

    Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
    Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
    Riadtan lobban szeme a kutyának.

    És gondolatom Istenhez suhan.
    Nagyságos csendben ünnepel a tó,
    S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Őszi csengő

    A drótcsengő a parkban
    megszólal lágyan, halkan,
    mert rázza az őszi szél;
    zöld fönn a kapubálvány,
    de sárgul, hulldogálván
    fáról a gyenge levél.

    A drótcsengő a szélbe
    oly szomorún zenél be
    s a szívnek bánata kél.
    Fenn zöld a kapu rácsa,
    de zörg az év harácsa
    a földön: őszi levél.

    S a csengő csengve mindég
    mert rázza durva vendég,
    hivatlan északi szél,
    bejő a zárt kapún át,
    s hordozva hosszú gúnyát
    söpörget, sárga levél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Csodák csodája

    Tavasszal mindig arra gondolok,
    hogy a fűszálak milyen boldogok:
    újjászületnek, és a bogarak,
    azok is mindig újra zsonganak,
    a madárdal is mindig ugyanaz,
    újjáteremti őket a tavasz.

    A tél nekik csak álom, semmi más,
    minden tavasz csodás megújhodás,
    a fajta él, s örökre megmarad,
    a föld őrzi az életmagvakat,
    s a nap kikelti, minden újra él:
    fű, fa, virág, bogár és falevél.

    Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
    innám a fényt, ameddig rám ragyog,
    a nap felé fordítnám arcomat,
    s feledném minden búmat, harcomat,
    élném időmet, amíg élhetem,
    hiszen csupán egy perc az életem.

    Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
    hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
    s a holnapom? Azt meg kell érni még,
    csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
    de most, de most e tündöklő sugár
    még rám ragyog, s ölel az illatár!

    Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
    hogy éreztessem, ahogy érezem
    ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
    e tavaszi varázslat ihletét,
    mely mindig új és mindig ugyanaz:
    csodák csodája: létezés… tavasz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Békés mederben

    Ma nem lázadtam fel
    a lassú meder ellen,
    ma békésen hömpölyögtem
    és megcsókoltam öreg falvak lábát.

    Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
    megfürdettem egy öreg koldust,
    akinek Krisztus-arc volt az arca,
    s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

    Egészen különös béke ez,
    szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
    miért zúgsz erdő?
    Miért sírtok csillagok?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor: Csak

    Ha csak egy szőlőlevelet
    sikerül megörökítened,

    ha egyetlen sorod is odaérez
    a feszes fürtszemek fényköréhez,

    vagy ha csak vágyad támad a délutáni
    tóra tekintve, hozzá szót is találni,

    vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
    semmit sem áhítsz, csak belémerülni

    mint lelked otthonába:
    már nem éltél hiába.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marc Alyn: Én ott leszek

    Ha megpillantsz hazafele
    egy ajtót éppen rádtekint
    s egy gyík üvegroncsolta teste

    a felforrósult országútra esve
    ha mormolva a sövény levele
    feléd mutat
    én vagyok aki vár reád

    Ha suttog nyári délben
    az árnyék füledbe
    ha a méhek ezüst függönye szemedet
    befedte
    ha felhősarkain az égbolt kapuja
    csikorogva kifordul
    én vagyok aki vár reád

    Én vetésemet életednek
    minden percébe tettem
    és már csupán az ismeretlen
    ki rajzolja kalitkád rácsait

    Szemem nyitva szemem lezárva
    a rózsában vagy a búzában
    minden dalodban évszakodban
    minden éved szögezve át
    én ott leszek várok reád.

    (Rába György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Sötétedik

    Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
    – becsukja szemét –, de csak magába mélyed
    az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
    mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

    mikor már este van, s megmosakodtam
    – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
    mindennapos szutykát számról letörölted.
    Megfürösztötted homlokom a hajadban.

    Mikor már este van, s nem tudok, akarok
    csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
    a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
    a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig