Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
s az égről tajték- s habfelhő fogával
vén csontokon az ifjú nyár kacag.
Horgászbotommal gázolom a tócsát,
tündérek várnak, vagy hideg halak?
Maroknyi, édes örökkévalóság,
egy pillanatra megtaláltalak!
Forrás: Szeretem a verseket
A még nagyobb hideg
ellen hideggel. –
Hó… hó… Ki érti meg,
hogy mit közöl szivemmel?
Lám, rajta szigorú
aszkéta-leplek:
fél-életemmel egykorú
kötelmek.
A várhatót s a vártat
szivem mint régi-régi
újrataláltat
fogadja, éli.
S a dér-gyöngy-lepte fák
hegyén azért is angyal ül,
azért is egy-virág
a puszta táj köröskörül.
Forrás: Lélektől lélekig
Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,
nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig: súgom “vagyok”,
elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Hópihék, kavargó, pillanatnyi
emberi sorsok!
Mondjátok, ki boldog
közületek?
Ki földrehull, reátipornak;
az ereszen-maradt:
elolvad.
Felbukkanunk,
kavargunk jobbra-balra,
aztán fejünk a földrehajtva
visszahull újra ki-ki pornak.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnali három óra tájban
a szürkeség hirtelen kettészakad,
kakas-harangok érce
szikrázik az ég alatt,
aztán még jobban megdermed a csönd
kis ideig nem hallani semmi neszt –
s a harmadik kukorékolás után
zizzenő szalmazsákokban
a hajnal mocorogni kezd.
Ablakszemek hunyorognak álmosan,
a piszkos ég megrázza magát,
homályos sarkokba búvó,
menedéket kereső éjszakák
riadalma remeg,
hálóköntösüket levetik
az ébredő fellegek,
s üde sétára indulnak tova,
amíg zeng diadalmasan
a gőgös harsona.
Távolról egy-egy vonatfütty felel,
s egyre erősödő zajok
kelnek szárnyra,
a város minden porcikája
pezsdül, kavarog –
Kattints a címre a teljes vershez!
Havas ág-bog, csipke-tüll,
benne már
fagy iszonyata kövül.
Varjú száll.
Október kering eképp
félelem
mássza emelet közét
körmösen.
Ahány sóhajt szül a csend,
mindegyik
október után eseng,
mért mulik?
Fák fogják a tél kezit,
hogyha jő,
s lesznek lépcsőházba vitt
tüzelő.
Ki már térdig hóban jár,
s boltba tér,
így kiált föl: “Mennyi nyár,
mennyi tél!”
Mennyi láb tipor a mély
hóba kinn,
hull a patákról fehér
kokain.
Ahogy csuklyából, ha folt
távozott,
nedves sója égből old
bánatot.
Fordította: Fodor András
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; –
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. –
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.
Forrás: Szeretem a verseket
Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Csanádi Imre emlékére
I.
Esztendő eredő hónapja, havat szaporító.
Ingyen hízik a jég. Lesz-e fa tűzre elég?
II.
Megzordúl az idő, hasadoznak a fák is a fagyban,
ám a közel kikelet küldi a langy szeleket.
III.
Cinke cipog, a vetést beragyogja az ég, örömében
fellege sírvafakad, szétveri mind a havat.
IV.
Pitypang szirma aranylik, a kecskegidák tusakodnak,
szőrük akár a selyem. Sarjad a petrezselyem.
V.
Kotlóstyúk kutyorog, körülötte vígan bogarásznak
pinduri tarka csibék. Szállnak a nyárfapihék.
VI.
Únja tanár, útálja diáknép már a tanítást.
Pattog a pentameter – pirkad a földieper.
VII.
Izzad, vízhez igyekszik a nép: ez az év delelője.
Lángol, perzsel a Nap – hocc ide, szalmakalap!
VIII.
Fönn egy vércse szitál. Túlérett kajszibarackon
zurmog a sárga darázs. Bokol a bábakalács.
IX.
Csöpp gyerekek hátán nagy, odú-mély iskolatáska –
nem bír futni a ló: jaj, sok a tudnivaló!
X.
Roskad a szilvafaág, édes must illata csábít,
érik a körte, dió, száll seregély millió.
XI.
Köddel a tél közelít, vékony jághártya a tócsán.
Almafa lombja remeg, zizzen, a földre pereg.
XII.
Göncöl négy csillagkerekét friss fagy csikorítja,
rúdján messzi utat három lámpa mutat.
Forrás: Lélektől lélekig
Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.
Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.
Forrás: Szeretem a verseket
