Címke: természet

  • Wass Albert: Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról-napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső

    Szeles, fehérlő délutánon,
    mikor dalt hallasz messze, távol,
    a tiszta, illatterhes égből
    hull a napfényes, könnyü zápor.

    Akáctömjén röpül a légben,
    a lomb merengő, szűz fehérség,
    kis, ideges lányok kacagnak,
    veri az ördög a feleségét.

    Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
    agyunkba rózsaszínű láz kap,
    vékony, ezüst esőfonálon
    fehér angyalkák citeráznak.

    Piros a síró égnek arca,
    s a lágy eső vígan pörög le,
    mint fiatal, szelíd leányok
    titkos szerelmü, enyhe könnye.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats: A macska és a hold

    Fel-alá sétált a macska,
    Magasan forgott a hold.
    Surranó rokona fölnézett
    Rá, amint kóborolt.
    Fekete Minnaloushe jajjal
    Bámult a holdra: hideg,
    Szeplőtlen fénye az állat
    Vérét nem kímélte meg.

    Minnaloushe szalad a fűben.
    Kecsesen lendül a láb.
    Táncolsz hát, Minnaloushe, táncolsz?
    Ki megleli jó rokonát,
    Mihez is kezdene máshoz?
    Egyszer majd belefárad
    A bókolásba a hold is,
    Új táncra kedve támad.

    Minnaloushe surran a fűben.
    Holdfényes szerte a tér.
    Fönt a magasban a szent hold
    Új szakaszba ér.
    Tudja-e Minnaloushe: fénylő,
    Nyugtalan szembogarán
    Újhold száll teliholdak,
    Telihold újak után?

    Minnaloushe surran a fűben,
    Senki sem ér föl vele,
    A változó holdra nyílik
    Változó bölcs szeme.

    (László Noémi fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alberto de Oliveira: Vágyódás

    (Rónai Pál fordítása)

    Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
    Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
    Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
    Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,

    Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
    Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
    Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
    S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.

    Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
    A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
    Keze alatt, amely virágukat kibontja
    És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.

    Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
    Magasztos moraját és elkísérném végig
    Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
    S kinyújtóznék az égig.

    Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
    Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
    S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
    Az ágak végein remegni minden ujjba.

    S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
    Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
    Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
    S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,

    Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
    Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
    Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
    A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.

    S ha az éj közepén megindulna az orkán
    S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
    Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
    Győzelmi énekem!

    S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
    Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
    S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
    Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.

    S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
    Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
    Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
    Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.

    Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz

    (Kingyesi emlék)

    Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
    Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
    Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
    Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
    Mikor az égnek kéklő magasságán
    Leomlik finom, ezüst fátyolod,
    Tündöklő kedves isten-arcod látván,
    A mindenségnek szíve földobog.

    Új fényre lángol a csillag az égen.
    A fák egymásnak súgják a neved.
    S a vadgalamb az erdő kebelében
    Hozzád a ringó lombról fölnevet.
    A mezők, erdők milliárd virága
    Feléd fordítja illatos fejét;
    A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
    S a nádak ezre meghajlong feléd.

    A tó tenéked tükröt tart remegve,
    S te leemelve aranykoronád,
    Kibontod – reá jósággal nevetve –
    Sugárzó hajad lengő sátorát.
    A fűz a parton rádmélázva áll.
    A sás térdelve hajlik le eléd.
    A fülemüle a hársfa-lombra száll,
    S elkezdi hozzád édes énekét.

    Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
    Mindenki csupán mosolyogni lát.
    Békéangyalként jársz a föld felett,
    Fehér királynő, kedves holdvilág!
    Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
    Boldog félálom mámorával nézlek,
    Az én szívem is tükröd, Égi Fény!
    Te kedves jóság! te tiszta igézet!

    … Mikor belépsz a felhő-palotádba,
    Az éj beborul: minden bús, setét.
    A mezők, erdők millió virága
    A fűbe hajtja harmatos fejét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig