Címke: természet

  • John Keats – Szonett a szabadban

    (Vas István fordítása)

    Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
    oly édes annak, hogyha belelát
    a mennybe s oda lehel egy imát,
    hol telt mosollyal kék színű az ég.
    A szíve boldogabb lehet-e még,
    mint ha hullámzó réteket talált
    s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
    egy szerelemtől epedő regét.

    Ha este otthonába tér, a fül
    még sejti a madár dalát, a szem
    még rejti a kék, tág eget s örül.
    S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
    száll, mint a tiszta űrön át röpül
    egy angyal könnye, hullva csöndesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János – Ohajtanék én…

    Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
    Derült együ völgy nyájas kebelén;
    Hová e hánykodó világ zaját
    Elvétve hozná a szél csak felém,
    Mint messze tenger zúgó moraját,
    Mely lassan elhal a puszták szelén.

    Ott ringatóznék balzsamos ölén
    Az ifju álom s a játszi remény;
    Nem volna gondom senkire se’ gond,
    Nem érne el dicsőség, semmi gond;
    S ha szívem olykor el-elmerengne,
    Megpihenne a természet ölén.

    Nem bántana ott senkinek haragja,
    Nem csábítana hiú dicsőség,
    Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
    Az embereknek, e zajos csaták;
    Ott volna lelkem mindig önmagával,
    S békében élne sorsával.

    De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
    S az ember él, küzd, tűr és remél;
    S míg el nem dől a végső számadás,
    Viselni kell a földi terhet még.

    (1851)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály – Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Pogány Zoltán – Ősznek álma

    Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a legszebb benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    levelek közt őszre válnék,

    csupasz águkat rám húznák,
    belém nőnének a bús fák,
    lennék patak, ködöt vérző,
    miből gyöngyöt őszi dér sző,

    sáncok közt fúvatnék szelet,
    mi nyári hőt végleg feled,
    hófelhőket írnék légbe,
    szürkén pancsolt csillag-égbe,

    ősznek volnék legszebb álma,
    minden valóm őszre válva,
    télen, jöhet álom, bármi,
    gyönyörű tavasz fog várni!

    …Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a tavasz benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    tavaszi-szép rüggyé válnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Október, itt

    Ősi földön elfeküdve
    nyújtózik az esti táj…
    pihen örök égi üdve,
    szép e Torna-menti báj!
    És szőkül már a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szénával friss fű paroláz,
    szárazan kezébe csap…
    mezőkön sincs búzakalász,
    torsa mered égbe csak.
    És süppedős a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szórja bogyóit a bodza,
    fekete gyöngy mindahány…
    erdők dalát szellő hozza,
    zsengén kacag, mint a lány.
    És álmot lát a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Gyűlnek fölmorajló felhők,
    égi hangjuk megremeg…
    csillagok pislannak, itt ők
    rakoncátlan ékszerek.
    És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    E földet óvó sejtelem
    volt is, lesz is mindig tán…
    a szívekhez nőtt végtelen
    dérpaplanba búj sután.
    És elszunnyad a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats: Innisfree

    (The Lake of Innisfree)

    Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
    S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
    Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
    S csak nekem zümmög a mező.

    Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
    Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
    Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
    S az est csupa szárnycsattogás.

    Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
    S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
    Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
    Szívemben csobog a dala.

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat

    Ne bántsátok a lombokat:
    susogta George Sand a halál előtt.
    Nem értették meg, én megértem őt.

    Ne bántsátok a lombokat,
    hadd nőjenek, viruljanak az égre,
    hadd mosolyogjanak napban, esőben,
    hadd ringassák a békés fészkeket,
    küldjék magasba a rigók dalát.

    Hadd boruljanak össze boldogan,
    ha alattuk a szerelem tanyázik,
    és hadd terítsenek álompalástot
    az élettől elfáradt vándorokra.

    Ne bántsátok a lombokat,
    hadd játsszanak alattuk gyermekek,
    akik az első lépést most teszik,
    tipegve ismeretlen cél felé,
    és hadd pihenjenek meg a halottak
    zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
    ne bántsátok a lombokat, ti élők!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

    Ma egész nap itt voltál velem!
    Vittelek át a hegyeken.
    Erdőkön, mezőkön, patakon,
    Túl a szomorú napokon.

    Ma egész nap itt voltál velem!
    Virágot szedtünk a réteken.
    Nevettünk, játszottunk boldogan,
    Néztek a fák közül sokan.

    S a barátaim, a farkasok,
    Olyan szelíden álltak ott!
    – Lábukhoz ültek a madarak…
    Amikor megmutattalak.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Szürke ágú gyalogszeder

    Te szürke ágú, szép gyalogszeder,
    egy fürtödet, no, nyújtsd felém.
    Vér s tüske. Jer, szívemre, jer,
    hogyha szeretsz, szeretlek én.

    Árnyékos, zöld gyümölcsödet
    szép vadszeder, a számra tedd.
    Félhomályban ölelve hosszan,
    megölellek tövisbozótban.

    Elmégy, szeder? Hová, miért?
    Amit nem adsz: szerelemért.

    Fordította: Nemes Nagy Ágnes

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig