Címke: természet

Prérivadászok
 

Megint kenyeres pajtások vagyunk,
de nem vadócok, nem a régi nyersek,
kurjongatással, poffal felhagyunk.
Az irkalapra írt szerelmi versek
is kiderülnek lassankint. Agyunk
lázas szavaktól zsibbadozva hemzseg
s megyünk, megyünk. Alig lengedezőn
kószál a szél a jószagú mezőn.
 

Erdők, mezők világa! Enyhe dombok!
A nagy folyónál zsong, zizeg a nád,
szunyogzenétől dong a parti zsombok,
(álmodban mintha most is hallanád)
a réten százszorszépek, tarka gombok,
emitt sárgállik egy pimpó-család,
az a boglárka, ez a hosszú ringó
az orbáncfű, amott a kék iringó.
 

Bámulnak, mint a kedves őzike,
zöldelnek, illatoznak, növekednek:
kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,
csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! –
Emlékemet még vajjon őrzik-e,
vagy rendre-rendre ők is elfelednek,
amint nem voltam hozzuk én se hű?…
Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű…
 

Három évszak virága mind személyes
jó ismerősöm volt. Csalit, bozót,
havas, patakvölgy, lanka, terebélyes
erdők tisztása nem tiltakozott,
ha titkukát kutattam szenvedélyes
örömmel. A növényhatározót
minden sétán zsebembe szorítottam
s a tündérkéket néven szólítottam.
 

Az illat elszállt, csak a név maradt,
a lényeg eltűnt, itt maradt a lárva.
Mégis – idézvén most e szép nyarat
négy füstös, fojtó fal közé bezárva,
úgy rémlik, füttyöt hallok s madarat,
patak csörög, lomb zúg. – Repülj csak, árva
robotos lelkem, merre vonz ama
néhány virágnév tündérbalzsama.
 

(Hát amikor hó púposul a fákon
s az ember vígan felköti a sít
s porzik alá a vad hepehupákon
s a szél fütyölve karmol és hasít!
Farkas-szabadság volt az én világom,
mely szívet edz és orcát hamvasít!)
Kötelesség! Csak ez a szó ne rágná
fülemet, rögvest indulnék világgá!
 

Mennék, mennék, mint akkor délután,
mely szép volt, Isten a megmondhatója.
Elől a kislány, én a lány után…
… Ilonka ujjong: – Nézd csak, gólya, gólya! –
– Hol van? – az égre sanditok bután.
– Ni, ott sétál a békák pusztítója! –
– Ahá! – s kacagva firtatjuk, miért
oly méltóságos, peckes és kimért.
 

Lesből figyeljük, mint prérívadászok.
(Ez ismét olyan indián dolog.)
Súgom: – Maradj, én csendben odamászok. –
– Hogy is ne! – súgja vissza és dohog.
Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók,
lopódzunk négykézláb, szívünk dobog,
a nagy madár meg, mint a gólya-illem
kívánja, hetykén féllábára billen.
 

Elvétve mozdul, lassan lépeget,
a röghöz kattan hosszú dárda-csőre
és hozzá olyan súnyi képeket
vág, mintha látná a lomb közt előre
kúszó-mászó rézbőrű kémeket.
Amint kilépünk a szabad mezőre,
rettenve rebben s rémülten, vakon
elnyargal nyurga gólyalábakon.
 

Mi persze rögtön üldözőbe vesszük.
– Te arra fuss és vágj elé, ha tudsz! –
– Törött a szárnya! – Nehogy eleresszük! –
– Vigyázz te, ott egy szántóföldre jutsz! –
Mikor szorító gyűrünk már egész szűk,
erőt kettőzve száguld, mint a strucc,
majd hirtelen felborzolódva, zordul
megáll és elszánt dühhel szembefordul.
 

Tudom, hogy elborzaszt a borzalom,
– ahh, olvasóm! – melyet a harci tények
felsorolásával okoz dalom,
de hidd el, minden megfelel a ténynek,
amivel itt ideged borzolom.
A vers az époszok s lovagregények
fenséges dübörgésébe csap át,
zúgván az ádáz, öklelő csatát.
 

A grifmadár, mint megveszett boszorkány,
bősz, csattogó csőrrel nekünk esett,
süvítve forgott, őrvénylett az orkán,
mit szárnyával szemünkbe verdesett.
Ilonka rítt, ahogy kifért a torkán
s bevallhatom, a hökkentő eset
bennem se keltett nagy derűt. (Ne tessék
azt hinni, hogy könnyű a hősiesség!)
 

No, rajtad múlik, fiatal vadász,
hogy Old Shatterhand és a többi hősök
méltó utóda légy s amerre jársz,
tábortüzeknél indián regősök
zengjék a híred!… Majd kitört a frász,
hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök
s látszat-vitézül én korántse rest
ellenfelemre buktam egyenest.
 

De mindegy! Most már nem megyek le róla!
Vágások érnek, égetők, marók…
Belécibálok… szétrepül a tolla…
köpök… zihálok… győzni akarok.
…Már karjaim közt vergődik bomolva,
csőrét szorítja reszkető marok:
a lángokádó, gyilkos grifkakasból
megtört fogoly lett és – Ilonka tapsol.
 

Tapsol s a hangja mámorral tele:
– Vigyük haza! Enyém a harci zsákmány
s úgy-e, enyém a dicsőség fele?! –
Tombolva táncol, mint egy vad kozáklány,
még a füle is megpirul bele.
…A balhüvelykemből meg, mintha csákány
csapása zúzta volna szét, kövér
patakocskákban csurdogál a vér.
 

Elrejtem, hogy a kislány meg ne lássa
és titkolom, hogy ég, sajog a seb.
(Ma is látszik még keskeny forradása,
mint fordított ruhán a régi zseb, –
de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása,
sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb,
belül rejtőzik, izzó szénre válik
és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig.)
 

Mucius Scaevola példát mutat:
mi, férfinépség, ne sokat nyafogjunk! –
Ilonka, mint egy furcsa, nagy ludat,
cipeli gornyadt egyiptomi foglyunk
s míg vérem jelzi hosszan az utat,
arról cseveg, hogy “békát kéne fogjunk”.
Végre elérjük tágas kertjüket
s a gólya ismét szabadon üget.
 

Lucskos sebem mind lüktetőbbre fájul
s egész valómban szenvedem a kínt.
– Kötözd be – mondom. Ő kezem után nyúl,
halálfehérre váltan rátekint,
majd meginog s a puha gyepre ájul.
Ébresztgetem, becézem, míg megint
a régi nem lesz arca pírja-hamva,
aztán apámhoz indulok rohanva.
 

Nem tudtam akkor s nem tudtad te sem,
kis pajtásom, hogy pár év mulva formás
ajkad közül szivárog csöndesen
a vér, e mélyről buggyant, forró forrás,
álladra csurran, majd tűzveresen
párnádra foly, mint kézimunka-varrás
rőt csíkjai, bíbor hímzései
s az orvos jötte immár kései.
 

Azóta lelked, e nyájas kisértet
és cérnavékony, kissé vontatott
hangocskád oly kitartóan kisérget,
mint néma pusztán hold a vonatot.
És néha gyorsan hátranézek, érted
kutatva, mert érzem: két meghatott,
nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem
figyel, amerre élek és öregszem.
 

Most is itt állsz, kis indián ara,
és hűs lehelleted hajamba borzol,
halkan dudol az angyalok kara,
szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból
s két kis copfodról csillag-zuzmara
hull írásomra, amint hallgatózol
szívemen, mely most rímmel játszogat
s nézed rajtam az ifjú ráncokat…
 

Jaj, holtaink, az élet fut merészül,
nem torpanhat meg nálatok, ki él.
Jó, kedves arcotok porrá enyészül
s a gyászoló, ha sürgeti a dél,
búcsut vesz hantotoktól s – enni készül…
Szüzi neved szép emlékeinél
e dal sem állhat félbeszegve, csonka
oszlop gyanánt. – Nos, ég veled, Ilonka!