Címke: természet

  • Juhász Gyula: A szent magyar folyó

    A Tisza kantátából

    A magyar nap vígan süt az égen,
    Csöndes álom szunnyad a vidéken.
    Nyári áldás a boldog határban,
    Tisza vize folydogál magában,
    Tiszavirág kedve pillangója,
    Ez a Tisza örömünk folyója.

    Néha duhaj, fájó kedve támad,
    Fölveti a mély, keserű bánat,
    Ősi bú ez: féktelen és szittya,
    Szíve vérét amely fölszakítja
    S árvaságát világgá dalolja,
    Ez a Tisza bánatunk folyója.

    Szép a Rajna, Loreley folyója,
    Német nagyság hű oltalmazója,
    Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
    Méla Volga orosz bú szülője,
    De míg bennünk lélek él és nóta,
    Tisza lesz a magyarok folyója.

    Ballagdáló, mint a magyar ember,
    Aki nézi csöndes szerelemmel,
    Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
    Ó de néha bilincseket tépdel
    S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
    Ez a Tisza Petőfi folyója!

    Termő nyáron elmereng a tájon,
    Körülnéz a kis magyar világon.
    Harmonika szól fölötte halkan
    Árvaságos, öreg magyar dallam.
    Félig sírva, félig mosolyogva,
    Ez a Tisza Tömörkény folyója.

    Sziget táján oroszokra gondol,
    Szerencs mellett kuruckodva tombol,
    Szeged néki fájó, komoly emlék,
    Zentán zengi magyarok győzelmét.
    S déli végén hattyúként dalolva
    Révbe hal a magyarok folyója.

    1919

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tavaszvárás

    A déli szélben lehunyom szemem
    És gyöngyvirágok szagát érezem.
    Az esti égen violás a szín
    És kikeletben járnak álmaim.
    A hó alól már dobban boldogan
    A föld nagy szíve s csöndesen fogan
    A csíra, melyből új élet terem
    S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
    Az örök nap még bágyadtan ragyog,
    De tavaszosok már a csillagok
    S az éjszakában zizzenő neszek,
    Egy új világ susogja már: leszek!
    A földre fekszem, hallgatom szívét,
    Az égre nézek, kémlelem színét,
    Ég, föld között angyali üzenet
    Hirdeti a jövendő életet.
    Mert boldog ige ez és szent igaz
    És örök törvény és áldott vigasz,
    Hogy győz az élet, duzzad és dagad
    S elönti mind az ócska gátakat!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Régi nyári éj

    Fekete jegenyék között
    Pirosan kelt a nyári hold,
    A táj bársonyba öltözött,
    A Tisza csöndben szunditott.
    Majd, mint az ezüst, fényleni
    Kezdett a boglyák bús sora.
    Az egész földre ráborult
    A ragyogó éj mámora.
    Szikráztak fönn a csillagok
    És lenn a rőt pásztortüzek:
    Az ég és föld szerelmesen
    Egymásnak titkokat üzent.

    Forrás: MEK

  • Nagy László: Csönd

    Táncol a csönd fehér tarlón,
    trombitája égszín virág,
    hatalmától megnémulnak
    nádasok és bölömbikák.

    Táncol a csönd háztetőkön,
    fáradtaknak jó az álom,
    ablak alatt, kertek alatt
    csukott szájjal danolászom.

    Táncol a csönd, bejár minden
    gödröket és szegleteket,
    harmat esik, szívem fázik,
    hajt a bánat leveleket.

    Borzasodik fehér kutyám,
    felettünk a bánat fája,
    szemeinkben bolond hűség,
    hallgatunk a nagyvilágba.

    Forrás: MEK – Nagy László válogatott versei

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Csorba Győző: Rövid lélegzetre

    A határban
    Nagy játéktér a tág határ,
    de nincs játszó gyerek.
    – Mégis van: a szél a búzákon,
    lám, végighempereg.

    Margaréta
    Ni, milyen szép a margaréta!
    mint egy apróka nap:
    közepe sárga, szirmai
    vakító sugarak.

    Március
    Mint piszkos vízbe mártott,
    s most lecsurgatni tartott
    ujjak, olyanok még a
    vadgesztenye-levélkék.

    Kép szürkületkor
    Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
    a tenger: olyan mereven-habos.
    És a város sok csúcsával, tornyával,
    mint egy szálkásan eltört faderék.

    Újhold
    Olyan a hold most, mint egy óriás
    levágott körme,
    s a csillagok, mint csodájára csődült,
    temérdek törpe.

    Ágyam
    Együtt aludtam benne az apámmal.
    S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
    egyre kijjebb szorítottam belőle.
    Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.

  • Luminita Mihai Cioaba: Szerelem sátra

    Olykor
    az eső cseppjeiben
    át tudod csempészni
    a Hold Éjszakáját
    a
    Szerelem Sátrába

    ahol
    a töménytelen
    Szomorúságtól és Szerelemtől
    továbbra
    is hiszed
    hogy
    a Tűz a Vízből születik

    míg
    az Évszakok
    gyökeret vertek a
    végtelen
    pillantásában
    amit
    gyakran
    megérinthetünk
    csak
    nem
    tudjuk
    Mikor…

  • Babits Mihály: Új Leoninusok

    Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
    hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.

    Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
    gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.

    Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
    csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.

    Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
    szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.

    Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
    sír és fél a világ; jer velem árva virág.

    Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
    Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.

    Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
    Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.

    Ó, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
    a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    Fojtsátok vissza lélekzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    Reszketnek rajtam a színes levelek.

    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    Életen túl, innen a halálon
    Még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    És lehullnak a legutolsó álmok,
    És meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok és ne mozduljatok,
    Egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,
    Hátha örökké tart ez a csoda,
    Hátha nem hullnak le a levelek…

    Kolozsvár, 1927

  • Reviczky Gyula: Tavaszodik…

    Tavaszodik már az idő,
    beköszönt a napsugár.
    Lelkem édes gondolatja
    fönt, a felleg-honba’ jár.

    Nem tudom, de olyan édes
    még a bánat is nekem,
    kék egével, napsugárral
    a tavasz ha megjelen.

    Kedves ábránd langy fuvalma
    vonul át a lelkemen.
    Szép világ van, azt regéli,
    messze, túl a tengeren.

    S hallgatom, bár ismerem jól,
    milyen az a szebb haza.
    Halkan intek: Voltam én már,
    voltam én ott valaha!

    Az a súgár, az az illat
    nem idegen énnekem;
    ha sivár az élet útja:
    gyönyörűnek képzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu