https://verskucko.com

Címke: természet

  • Szabó Lőrinc: Nefelejcs

    A virágokból először a kék
    nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
    külön is megszerettem, hogy olyan
    beszélgetős és hogy értelme van:
    szinte rászól az emberre vele,
    úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
    ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
    jól hallottam, egész világosan,
    égszín hangját, néha meg én magam
    súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
    nagyon vártam már, hogy tán a szívem
    szólt helyette vagy éppen a fülem:
    ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
    vagy tényleg csalok, neki, a neve
    mondásával?… De még ha csalok is,
    nyugtattam meg magamat, az a kis
    segítség semmi, hisz úgy szeretem;
    s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

    Tudom, semmi, de semmi közötök
    hozzám, butuska tücskök a fű között,
    mégis jólesik azt képzelni, hogy
    mikor, így, este, ablakot nyitok,
    nekem üzentek, sok hű kis barát,
    lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
    és hogy amiként szobámba a rét
    vigasznak lengeti be fűszerét,
    a hömpölygő, meleg szénaszagot
    s benne az ezer szikra csillagot
    s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
    olyan lélekkel, köszöntésetek,
    úgy építitek, hangokból, puha
    zenéből, ide, az ágyam köré,
    az izgatott nap romjai fölé,
    azt, ami örömünk volt valaha,
    közös örömünk: a nyugodt csodát,
    a zengő, boldog, nyári éjszakát.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket, csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és halott anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom.
    De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Az irígység erdejében

    Dsuang Dszi mester erdejében ültem
     és szólt az egylábú virág:
    – Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
     én állok s nem jutok tovább!

    Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
     annyi lába sincs, mint neked,
    bordái mégis gyorsabban viszik, mint
     az én száz lábam engemet!

    A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
     – Óh, szél, – mondta panaszosan –
    te játszva átsuhansz az óceánon,
     s én porban vonszolom magam!

    A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
     te szárnyatlan és testtelen! –
    – Mint engem a gondolat! – mondta búsan
     s lehúnyta pilláját a szem.

    A gondolat már válaszolni készült,
     de a szív megelőzte, és
    én felsírtam, hogy minden elégedetlen
     és harc és kétségbeesés; –

    és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
     ez az irígység erdeje!
    Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
     halj meg és ne törődj vele!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hangverseny után

    A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
     haza a hangverseny után,
    mintha agyamban rakott volna fészket
     egy egész liget csalogány.

    Még bennem a hegedűk remegése,
     idegem zizeg valahány.
    Visz az autóbusz, de dalába burkol
     egy egész liget csalogány.

    Robog a kocsi, és semmit se hallok,
     oly jó ez a zsongó magány;
    mint felhő röpdös körül és emelget
     egy egész liget csalogány.

    Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
     úgy visz a kocsi, oly puhán;
    és leszállunk a budai hegyeknél,
     én és egy liget csalogány.

    S ahogy fölnézek a tavaszi égre
     e szép, magányos éjszakán,
    csillagok ligete csattog köröttem
     s egy egész égbolt csalogány.

    Forrás: DIA

    ,

  • Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

    Hajnali négykor bekiabáltak,
    ahogy a torkukon kifért,
    (bár az ablak alatt a fáknak
    zöld korcsmáiba még alig ért,
    még nem is ért új fénye a napnak)
    s mint a bolondok, úgy kacagtak,
    kurjongattak az ablak alatt vad
    vígadozásban a kerti rigók.

    Hajnali négykor e szárnyas égi
    korhelyek dala vert ma fel.
    Micsoda hangok csetepatéi!
    Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
    Bosszantott ez a csibészlárma,
    de a szívem nemsokára
    együtt dalolt, egy nótára
    vert veletek, buta sárgarigók.

    S mintha én volnék a hajnal,
    mintha én volnék a kert,
    úgy megteltem e friss zsivajjal,
    úgy telezengett az irigyelt
    állati jókedv bölcsessége,
    hogy valami könnyű égbe,
    földöntúli békességbe
    vittek, emeltek a földi rigók.

    Hajnali négytől harsogott a
    korhelynóta az ablak alatt;
    úgy zengett az a dal, hogy azóta
    nélküle is csupa fütty a nap;
    csupa fütty, pedig elhallgattak
    s reggelre emlék maradt csak,
    hogy milyen éktelenül mulattak
    a hajnali kertben a sárgarigók.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Tihany partján a hegy alatt

    Együtt szöktünk a hegyeken át,
    gyönyörű volt a Bakony,
    a napot csókoltam szemeden
    s fiúsra nyírt hajadon.

    Gyönyörű voltál, de lelkemet
    árnyék futotta be:
    csókoltál, mint aki nem akar
    gondolni valamire.

    Gyönyörű volt az éjszaka,
    a holdfényes Bakony,
    s másnap már a tihanyi nap ragyogott
    a hajadon.

    Tihany partján a hegy alatt
    szeretőknek lakni jó.
    Boldogan tartotta az eget
    kék karjaiban a tó,

    és jártuk a koranyári vetést
    és szedtük a pipacsot
    és néztük a sirályt, ahogy
    a vízbe le-lecsapott,

    és este a csöndesedő csalogány
    bedalolt az ablakodon
    és éjszaka hét csillag ragyogott
    szemeidben és hajadon.

    Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
    Mért vagy hát oly szomorú?
    Nem kell már, aki vagyok, az
    a csúnya, szegény fiú?

    Megúntál? Elpattant a varázs?
    Sírsz, s nem tudod, miért?
    A tavi tündér gyöngyöket ad
    a könnyeidért.

    Most megy le a nap, részeg ragyogás
    az alkony gyönyöre:
    úgy csókolsz, mint aki nem akar
    gondolni semmire.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálkozni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

    Köd előttem, köd mögöttem,
    isten tudja, honnan jöttem,
    szél hozott, szél visz el,
    minek kérdjem: mért visz el?
    Sose néztem, merre jártam,
    a felhőknek kiabáltam,
    erdő jött: jaj, be szép!
    – megcibáltam üstökét.
    Jött az erdő: nekivágtam,
    a bozótban őzet láttam,
    kergettem, ott maradt,
    cirógattam, elszaladt.
    Ha elszaladt, hadd szaladjon,
    csak szeretőm megmaradjon,
    szeretőm: a titok,
    ő se tudja, ki vagyok.
    Isten tudja, honnan jöttem,
    köd előttem, köd mögöttem,
    szél hozott, szél visz el,
    bolond kérdi, mért visz el?

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Áprilisi capriccio

    Az útszél: csupa pitypang,
    A bokrok: csupa füttyhang.
    Rigó fuvoláz; rája tíz
    Zugból is felcsivog a csíz.

    Hallgatja még a rest éj
    Félálmában a kastély,
    Emelve tornyát álmatag,
    Mint nyújtózó kart, bár a nap
    Elönti friss arannyal.

    A parkban – rőt aranyhal –
    Kövér úr sétál lebegő
    Hassal az édes levegő
    Árjában, sportruhája
    Most szelídség csuhája,
    Mert még nem kezdi üzletét,
    És tőzsdetippektől setét
    Agyában a mohóság
    Helyett valami jóság
    Zsendül, mint egy kis korai
    Tavaszi virág szirmai,
    Melyek, sajnos, lehullnak,
    Ha majd e drága úrnak
    Súlya alatt új és remek
    Autója bőgve megremeg…

    Ó, áprilisi út-szél,
    Tréfás, arcomba fútt szél,
    Rügyecskék, zöldacél-rugók,
    Ó, fuvolás aranyrigók,
    Ó, csermelyhangu csízek,
    Illatos, édes ízek,
    De jó most elfeledni, hogy
    Az élet rút és vad dolog,
    Hogy itt, amennyi arc van,
    Megannyi csúnya harc van,

    S hogy botrány lenne, ajajaj,
    Micsoda cifra, szörnyü baj,
    Ha most, annak jeléül,
    Hogy tavasszal megbékül
    Szegénység, bánat, szenvedés,
    Belépnék e szép kertbe, és
    – Áprilisi merénylő –
    A hájas úrnak fénylő
    Búbjára rábökném szelíd
    Öklöm vidám barackjait.

    Forrás: MEK