https://verskucko.com

Címke: természet

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.,

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Fönn a menny hideg-kék tálján

    Fönn a menny hideg-kék tálján
    gomolyfelhő, méz-arany.
    Álom leng a föld homályán,
    én virrasztok egymagam.

    Felhőben a fenyves. Mélye
    gyantaillatot szitál.
    Felhőrések gyűrűjébe
    fúródik egy sziklaszál.

    Kócsag rikoltoz rekedten,
    ring a szittyós tóöböl.
    Árva csillag, majd lecseppen,
    mint a harmat, tündököl.

    Árva csillag kék tüzével
    lángvihart lobbantanék,
    benne úgy hanvadjak én el,
    mint alkony-máglyán az ég.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Füstgomolyok szállnak

    (Там неба осветленный край)

    Füstgomolyok szállnak a tág,
    világos égre.
    Idehallik lármás libák
    beszéde.

    Szabad szívem nem üli bú.
    Mereng a messze:
    valami zengés, iszonyú,
    száll tünedezve.

    Piszkos tollal kereng az ősz.
    Hallani: egyre
    csattog a fejsze, dőlnek ős
    szálfák recsegve.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

    Öröm már az is, ha a Nap
    bőkezűbb, mint a tegnapi,
    egy kis langymeleg, annyi csak,
    hogy az eresz jégcsapjai

    fölengedjenek egy kicsit,
    s meghervadjon a jégvirág,
    hogy elláthass a sarokig,
    csak a sarokig legalább,

    s máris meglegyint a remény,
    véred is enged, csörgedez,
    jeget-pengetõ hangot ad;

    ennyi kell, egy kis enyhe fény,
    és amíg csöpög az eresz,
    indulót vacog a fogad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Üzenet

    Gyors a madár és gyors a felhő,
    gyorsposta nem kell most nekem,
    a kis csigára bízom inkább,
    vigye el az üzenetem.

    Fűszálon kúszva, porban csúszva,
    csigabiga menj, hírvivő,
    a nagy tavat kell megkerülnöd,
    a nagy hegyet, ott lakik ő.

    Évek múltán, ha odaérsz majd,
    lesd meg, mikor a kertben ül,
    mikor nincs senki a közelben,
    csendesség van a ház körül.

    Csigabiga, bújj elő akkor,
    add át a bús üzenetem,
    mondd meg neki, te vagy a postás,
    tőled üzenem: szeretem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vladimir Nabokov: Ahogy én szeretlek téged

    Olyan zöldes és szürke minden,
    ömlő esővel csíkozott,
    és kétszínű, de oly töményen,
    hogy én már döntöttem – gyerünk!
    Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
    az esőt, mely ösvényeken
    pezseg ragacsos por csókolta
    lehajló virágok között.
    Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
    gyorsan, köpenyemben haza,
    míg rólam meg nem állapítod,
    én őrült, könnyelmű vagyok.

    Betartom, hallgatok. De évről-évre
    madárzsivaj, lombok zúgása közt
    az elválás oly sértőnek tűnik,
    a sértés pedig oly bántónak.
    És minden rémítő, ha hirtelen
    elszólom magam és megszakítom
    a csend, vagy komoly beszéd menetét,
    mely régóta átjárja életem.

    Izzadó arcú rabszolgák fölött
    ég kékje fényesre lakkozva
    és kövérre felfújt felhők
    alig látható moccanásokkal
    tétován mozdulnak.
    Nem lehet elbújni valóban,
    és nincs ott egy sötét sarok,
    hol a homály egybeolvadhat
    a szárnyak rajzolatával?
    Így a lepke nem éled fel
    fatörzs korhadék bénultságából.
    Micsoga naplemente! És holnap
    újra a tartós – kínzó hőség,
    mi tökéletesen ráül
    a legyekre és a csendre.
    Az esti fényen fennakadva
    egy légy vég nélkül köröz,
    mintha aranyló játék lenne
    egy néma árus kezei közt.

    Ahogy én szeretlek téged!
    Létezik azt est légzésében
    lélek számára kiút, fények
    a béke vékonyodó fátylán.
    Sugarak érkeznek a fák között.
    Ahogy én szeretlek! A fények
    fatörzsek közt érkeznek, lángolva
    rájuk tapadnak. Néma csönd.
    A feldíszített gallyak közt a
    sóhajok, melyek feltörnek –
    hunyorogva csillapodnak esti
    titkos járaton keresztül.

    (Balogh Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Országos eső

    Selyemfonálként
    lengedező
    millió lábán
    megjött az eső.

    A tenger küldte
    vagy Afrika,
    libbent az Alpok
    ormaira,
    de, mert ott fázott
    s reszketett,
    hamar a Dunáig
    ereszkedett,
    és, látni akarva
    a magyar hazát,
    mérföldeseket
    lépett, tovább,
    s éjfélkor a Nyurga
    Lengedező
    befutott Budapestre:
    a nyári eső!

    Most is felettünk
    ácsorog,
    de egész a Tiszáig
    szétcsorog:
    szapora, szapora
    tánca mezőn,
    kopog a, suhog a
    háztetőn,
    halakra kopog a
    Balatonon,
    úgy dobol, ahogy az
    ablakomon:
    mindenütt suhog
    és pereg
    a cérnavékony
    permeteg.

    Mindenütt pereg
    és suhog,
    s kortyolják füvek,
    állatok,
    a piros szamóca
    s az őzikék
    s ezüst pocsolyákból
    a veréb,
    és mind, a ribizli,
    az almafa,
    a búza, a krumpli,
    a kukorica,
    s a margaréta,
    a szarkaláb
    meg a csingilingi
    harangvirág,
    és mind, ami csak van,
    a paradicsom,
    és ráadásul az
    ezernyi gyom,
    a sok szegény gyom,
    a szép, szigorú
    szamártövis meg az
    útilapu.

    Millió nyurgán
    lengedező
    lábán így jár-kel az
    Országos Eső.

    De ha majd teleszívta
    magát a mező,
    lengén tovább megy a
    Lengedező:
    átlép a határokon,
    új hegyeken,
    s Erdély vagy a Tátra
    fölött terem,
    és szapora, szapora
    tánca mezőn,
    dobol és suhog ott is
    a háztetőn.

    Vagy gondol egyet
    a könnyű legény
    s kezd fölfele mászni
    ezer kötelén,
    millió cérna-
    fonalán, föl, oda,
    hol mindig aranylik
    a Nap sugara:
    felhő-szigetéről
    egy darabig
    lóbálja tűnő
    lábait.
    De, mint azok, ő is
    párolog, és
    fejest fölugorva
    hipp-hopp, belevész
    abba a roppant
    lenge-kék
    fény-óceánba,
    aminek neve Ég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: SZERETLEK

    Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
    a vihart, a táncot és az utazást,
    ahogy jó álmaimat, reményeimet,
    ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
    ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
    szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
    ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
    szeretem.

    Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
    szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
    szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!

    Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
    nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
    ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
    a vadgesztenyék illatát szeretem,
    szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
    szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
    sötétvörösre a látóhatárt,
    ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.

    Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
    ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
    díszes fácánok repülését szeretem,
    ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.

    Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
    szeretem,
    ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
    szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
    ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
    szeretlek, mint a természet egészét,
    mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,

    Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
    ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
    ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
    ahogy a vidámságot szeretem,
    nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
    ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
    vadkacsákat, halakat szeretem,
    amikor bolondosan a folyóba buknak,
    szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
    szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
    amikor fütyörészel,
    szeretlek, amikor nevetsz,
    még soha senkit nem láttam így nevetni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: HÓPEHELY

    Bolyongtam egy téli havas reggelen.
    Kértem a hópehelyt – játsszék velem;
    Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,

    • Gazember! – kiáltott utánam a tél.

    (Petra-Szabó Gizella fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

    Hogy mit láttam? Elmondhatom.
    De legjobb, ha lerajzolom.
    Megláthatod te is velem,
    csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

    Ez itt a ház, ez itt a tó,
    ez itt az út, felénk futó,
    ez itt akác, ez itt levél,
    ez itt a nap, ez itt a dél.
    Ez borjú itt, lógó fülű,
    hasát veri a nyári fű,
    ez itt virág, ezer, ezer,
    ez a sötét gyalogszeder,
    ez itt a szél, a repülés,
    az álmodás, az ébredés,
    ez itt gyümölcs, ez itt madár,
    ez itt az ég, ez itt a nyár.

    Majd télen ezt előveszem,
    ha hull a hó, nézegetem.
    Nézegetem, ha hull a hó,
    ez volt a ház, ez volt a tó.

    Forrás: Lélektől lélekig