https://verskucko.com

Címke: természet

  • Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz

    (Kingyesi emlék)

    Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
    Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
    Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
    Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
    Mikor az égnek kéklő magasságán
    Leomlik finom, ezüst fátyolod,
    Tündöklő kedves isten-arcod látván,
    A mindenségnek szíve földobog.

    Új fényre lángol a csillag az égen.
    A fák egymásnak súgják a neved.
    S a vadgalamb az erdő kebelében
    Hozzád a ringó lombról fölnevet.
    A mezők, erdők milliárd virága
    Feléd fordítja illatos fejét;
    A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
    S a nádak ezre meghajlong feléd.

    A tó tenéked tükröt tart remegve,
    S te leemelve aranykoronád,
    Kibontod – reá jósággal nevetve –
    Sugárzó hajad lengő sátorát.
    A fűz a parton rádmélázva áll.
    A sás térdelve hajlik le eléd.
    A fülemüle a hársfa-lombra száll,
    S elkezdi hozzád édes énekét.

    Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
    Mindenki csupán mosolyogni lát.
    Békéangyalként jársz a föld felett,
    Fehér királynő, kedves holdvilág!
    Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
    Boldog félálom mámorával nézlek,
    Az én szívem is tükröd, Égi Fény!
    Te kedves jóság! te tiszta igézet!

    … Mikor belépsz a felhő-palotádba,
    Az éj beborul: minden bús, setét.
    A mezők, erdők millió virága
    A fűbe hajtja harmatos fejét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Fák beszéde

    Pálma

    — Versben beszélek, és verssel köszöntsék
    nagy, mozdulatlan legyezőimet
    s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

    Hárs

    — Szülőhazádban a vén udvaron
    hová gurultak labdáid, szegény?
    Hová repült a sárkányod vajon,
    s kedved, hited az életed felén,
    És merre szálltak, merre tűntek el
    viháncoló, víg gyermektársaid?
    Ezt kérdezed, de senki sem felel,
    csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

    Nyírfa

    — Héjam fehér, mint a papír.
    Megbabonázza azt, ki ír,
    és hogyha elrontott a hír,
    nevem álmodba visszasír.
    Izen neked a nyír.

    Almafa

    — Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
    mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
    A lombjaim közt almák aranya.
    Mindig csak adnék, én, örök anya.

    Eperfa

    — Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
    jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
    egy nyári szellő még felém seper tán.

    Nyárfa

    — Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Fű

    Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
    nincs senkinek talán.
    Beszélek én, de hangom is pici,
    hát nem figyelsz reám,
    azt sem tudod,
    hogy katona vagyok,
    mert én nagyon kis katona vagyok,
    engem nem is látsz, csak a kardomat;
    van ám sok kardom, forgatom,
    villogtatom, suhogtatom,
    még tisztelgésre is kirántom,
    szigorú az én kapitányom,
    nem szól, de süvölt cudarul,
    fél ám a bokor, lelapul.
    S tudod,
    én olyan katona vagyok,
    hogy nem magam ülöm meg a lovat,
    hanem a lovam engem:
    csiga meg lepke meg esőcsepp
    meg szöcske ül a nyeregben,
    de nem haragszom, oly piciny szívem van,
    nem fér abba harag,
    ha indulok, megyek gyalog,
    viszem a lovamat,
    s ha fáradok
    se búsulok,
    inkább dúdolgatok,
    este, ha feljön a csillag,
    elhallgatok.

    Hajolj felém, tanulj meg engem,
    próbáld meghallani csepp hangomat,
    hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
    olyan tökéletesen egymagad,
    ha egyszer neveden szólítalak
    a föld alatt,
    s feléd fordítom sose látott,
    igazi arcomat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Csak csendesen

    Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
    csak nagyon halkan, nagyon csendesen.

    Amerre járunk,
    ne rezzenjen egy kis levél se meg,
    ma lelkem olyan mint a tó:
    legkisebb rezzenéstől megremeg.

    Gyere a templomunkba:
    a bükkerdő ma vár,
    a Csend harmóniája
    ott megint a lelkünkbe talál.

    Gyere velem…
    csak szótlanul, csak csendesen,
    csak csendesen…

    Forrás: (pl. MEK / Wass Albert versei)

  • Radnóti Miklós – Tavaszi szeretők verse

    Látod!
    boldog csókjaink öröme
    harsog a fák közt és
    árnyékkal áldja
    testünket a táj! Hallod,

    hogy terül a füvön a
    fény és pattan a fákon
    dallal a hajtás! csak

    csörgető fekete tücskök
    zaja dicséri most
    fűnek és fának
    jó örömét! nézd,

    a vizen, messze partok
    homályos tövén
    tükrösen fénylik
    tavaszi kedvünk! mert

    mi vagyunk most a fű,
    a fa, a part, az öröm is
    és szépszavú áldása
    a tájnak!

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Radnóti Miklós versei

  • Áprily Lajos: Új cinkeszó

    1

    Köd és mínusz tíz. Február.
    De az a “kicsicsűr”-madár
    nagyvígan fittyet hány neki
    s pici gitárját pengeti.
    Nem lát eget, nem lát napot,
    nem érez olvadás-szagot,
    köd gomolyog, köd tornyosul,
    tollára permetegje hull,
    de ő csak szól, csak zöngicsél.
    Ki bátorítja, mire vár?
    Alusznak még a vak csirák.
    Azt várja tán, hogy egy bohó,
    kíváncsi és hamarkodó
    avar-takarta hóvirág
    csukott szemét kinyissa?
    Kicsi madár,
    te drága, drága optimista!

    2

    Tudom, megnő s megárad majd a fény,
    pacsirtát röppent ég felé a rét,
    dalok fakadnak zöld ágak hegyén
    s hallom völgyünk wartburgi versenyét.
    Aranymálinkó, nyaktekercs, rigó,
    kakukk, pintyőke, gerle versenyez:
    a növekedő fényben ragyogó
    új forradalom ujjongása ez.
    Olyankor hallgatsz, éber cinkeszó,
    s ha szólsz, a hang a nagy koncertbe vesz. –
    De te voltál az első hírhozó,
    te zengted itt,
    hogy elmúlnak tirannusok, telek.
    S míg a világköd foszlását lesem,
    kicsi madárkám, így köszöntelek:
    bátorítóm, poétám, váteszem!

    Forrás: Lélektől lélekig