Midőn először láttam őt,
Kinn hó borítá a tetőt:
De bennem akkor nyílt vala
Legszebb tavasznak hajnala,
Midőn először láttam őt.
Hogy most utólszor látom őt,
Tavasz vidítja a mezőt:
De szívem mély gyötrelminél
Haldoklik minden, ami él,
Hogy most utólszor látom őt.
Ha majd többé nem látom őt,
Virág borítja a mezőt,
Csermely s madárhang zengenek,
Erdők, völgyek zöldellenek;
De rám nem fénylik bájsugár,
Sötét halomnak éje zár,
Ha majd többé nem látom őt.
Forrás: Lélektől lélekig
Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger – a maga módján –
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
Forrás: Lélektől lélekig
„Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!”
„Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet.”
„Én meg téged kívánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sírdogálok.”
„Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh szerelmes jóbarát!”
„Gyere hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk.”
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.
Forrás: Lélektől lélekig
Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt?
Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár, hogy mit üzen?
És nádi széna volt-e a párnád,
millió béka a muzsikád,
imbolygó bagoly kedves barátod,
nyárson sült keszeg a vacsorád?
Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz,
s a nádas felett átszáll az álom,
s rádsóhajt lágyan a puha fűz?
Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdő füvén fekszem hanyatt.
Jő lábhegyen az alkonyat.
Zsong, zsong a csend mély mámora.
Lebben az Isten fátyola.
A csend az ő szívén terem.
A csend az örök Szerelem,
A Lélek a vizek felett:
Egyetlen, áldott Felelet.
Ó mindent, mindent értek én,
Mióta ez a csend enyém.
Szívet nyit rám minden titok,
És mindenek nyelvén tudok.
Azóta hozzám szólnak
A füvek, fák és madarak.
Barátaim az állatok,
Zengnek a színek, illatok.
És mind oly boldogok vagyunk,
Hogy testvér-szóval szólhatunk.
Ó érteni, megérteni:
Mily édes, milyen isteni!
Megrezzen most egy vén csalán
Távol harangszó mély dalán,
Mely messze zsongja lombon át
Az esteli Úrangyalát.
Elhallgat minden itt körül,
Megáll a gyík, a szél elül,
És – mindnyájunkért egymagán –
Ávéba kezd a csalogány.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajjon hősebb aki sir?
jobb-e aki fáj?
melyik hüség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szivem
sulyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rádrakott
s ugy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Uj virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihivó virág,
gunyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Hári János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szivem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig utra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig siri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint halk csapatban szürke nyest,
a hegyre kúszik már az est,
s a bokrok alján meglapul:
itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
s a vak bozóton átremeg:
lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
hol minden árny és rejtelem,
és minden vén törzs mély csoda.
Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
s bent apró virágoszlopok
halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
öledbe hadd tegyem fejem;
agyamban alszik gond, szitok,
most áhítatot áhítok,
szárnyat, röpítőt és puhát,
levetni a bús test-csuhát,
nehéz szívem elejteni,
a fájó Én-t felejteni.
Így-így! Tedd főmre most szelíd,
halk Veronika-kezeid,
ne bánd, hogy szól már a kuvik,
s hogy már a hold is elbúvik,
csak ringass lágyan, csöndesen,
míg jő majd halkan, könnyesen
az ébredés, mint bús, csodás,
furcsa, ámult feltámadás…
Forrás: Lélektől lélekig
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
ad maga mellett,
a tűzként izzó naplementében.
Várj.
Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
léted porlepte köntösét, a tested
hagyd most magára, el.
Pihenj meg itt.
Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
arra könnyből fátyolt teremt.
Cserébe a tenger megannyi szikrát,
apró csillagot, gyémántot ad.
A Nap színekkel, izzó vörössel,
sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
A pillanat nem múlik, az idő
megáll.
A természet emlékül adja neked
legszebbik arcát.
A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
Menj hát tovább.
Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
utadra kísérjen el.
Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.
Forrás: Lélektől lélekig
