Juhok, tócsák és zöld, zöld – mennyi rét!
Túl hullámos, kúpos hegyek kísérnek.
S az álom éjjel zsongást hoz, zenét:
a ritmikus vulkán-csúcsok zenélnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: természet
-
Áprily Lajos: Zempléni táj
-
Reményik Sándor: Szomorúfűz
A tó partján a komor fűzeket
világos zöldbe öltözteti lassan
a napról napra melegebb sugár,
megfejti téli titkát ágaiknak,
smaragdragyogást tereget reájuk, –
csak földre hajló, fáradt vonalát
a fűzfagallynak nem másítja meg,
nem emelheti ég felé soha.Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(lerajzolhatott volna engem is,
lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
a tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
A váratlan kérdéstől megzavarva,
anyám elhallgatott.Így hallgattam el én is, valahányszor
azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
mikor nincsen rá különös okom? –
Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
elvettetnek a különféle magvak,
öröktől készült, titkos ősmagok,
egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
jegenyévé szökken a negyedik, –
s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
szomorúfűzfa lesz talán.Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
a tó tükrére csüggedt-komoran,
akkor is, mikor napfény hull reá,
akkor is, mikor zöldje ütközik, –
s tavaszba fordul a vénhedt világ.Forrás: Lélektől lélekig
líra, költészet
-
József Attila – Szomorúfűz
Lábon járó szomorúfűz,
Hűvösség csal, hűvösség űz,
Hűvösség űz, hűvösség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábam:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.Forrás: Lélektől lélekig
-
Gámentzy Eduárd – Bocsánat!
A favágók megölik a fákat,
és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
ha mondanák, úgysem értené meg!?A fák sírnak, s rettentő haraggal
farkasszemet néznek még a Nappal
utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.Mozdulatlan karjaikba zárva
pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
Mondja már ki valaki helyettem!Forrás: Lélektől lélekig
-
Csoóri Sándor – Ami maradt
Ami maradt, az már az örökélet:
hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
Nem várok többé új föltámadásra,
sodródó égre, amely mennydörög.Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
hegyes karókra fut a babvirág,
kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
sétára hívna, vagy a túlvilágbozótosába. Nem, még nem megyek.
Dacolok még kicsit az elmúlással,
ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
néha jajszóval, néha fáklyalánggal.S ha kell, még nevetni is megtanulok
kedvetekért, mászni cseresznyefára,
vízen járni vagy holdfény-kötelen
billegdélni bele az éjszakákba.Hátha így végre megszerettek, s nevemért
még hazát is vehettek magatoknak,
szegény szegények, akiket csupán
a hajnalok rigói vigasztalnak.Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
boldog kertekre bízom rá magam:
babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
ők tudják jobban, merre visz utam.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos – Intés kutyámnak
Fekete vagy s itt állsz fehéren
a februári fagy derében,
hű őrizőm.
Reánk van gondod, semmi másra,
nem csábulsz el csatangolásra
tarlón-mezőn.Jelezd a völgybe érkezőket,
kirándulókat, gallyszedőket,
erdei neszt.
De a fácánkakast, a szépet
s az érre szomjas őzikéket
el ne ijeszd.Ha vaddisznót érzel közelben
vagy róka jár a rőt ciherben,
riaszd, csahold.
(S azt sem bánom: üvölts, ha éjjel
rézsárga óriás szemével
rád néz a hold.)Ha támad szomszédunk kutyája
s nagy szemfogát húsodba vágja,
ne hagyd magad.
S ha rabló törne ránk merészen,
fogadd farkasugrásra készen
s torkon ragadd.Ha rossz Halál sunnyogna erre
s telkünkre is bejönni merne,
el ne inalj.
Kerüld meg némán és orozva,
rohanj a nesztelen gonoszra
s csontjába marj.De ha a jó Halál megállna
s behívó intésemre várna
kapunk előtt,
nehogy reá mordulj, ha látod,
illőn fogadd, mint jó barátot
s bocsásd be őt.Forrás: Lélektől lélekig
-
Hajnal Anna – Egyszerre lélegzetet vettem…
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléds mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.Forrás: Lélektől lélekig
-
Kányádi Sándor – Őszeleji kívánság
A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.Forrás: Lélektől lélekig
-
Szilágyi Domokos: Őszirózsák
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.Forrás: Lélektől lélekig
-
Kajirbekulu Gafú: Kuttabaj forrása
Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
Szomjas utas reménye e csobogás.
Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
Ételüket, edényüket eldobva,
Beszennyeztek, aztán útnak indultak.Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
Teremtettek jótevőnek, holnapul.Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
Utas révén messzire jut táp-erőd.
Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
Nem értem a vized mellől felkelőt.Forrás: Lélektől lélekig
