Reményik Sándornak
… És jött az orkán.
A vén fenyő-Titán recsegve dőlt…
egy közel-álló átölelte őt.
S most áll tovább,
mint akire végtelen béke vár…
csak ők tudják ketten: hogy vége már.
Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.
S ha lelkem akkor összeomlana,
titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
ki fog majd engem karjaiba venni?
Forrás: Lélektől lélekig
ifj. gróf Bethlen Balázsnénak
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Forrás: Lélektől lélekig
Valahol messze susognak a lombok,
Valahol messze dalol a madár.
A réteken már nyílnak a virágok,
S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól.
Megérkezett már a vidám követ?
Avagy csalogány volna késő éjszakán?
Én nem hiszem. Azért… talán… lehet…
Csak álom volt, egy szertefoszló köd.
Hisz még hideg van, künn süvölt a szél.
A földön lent egy megfagyott madár,
Fehér ruhában temeti a tél…
Hideg van… fázom… menjünk a szobába.
Még nincs tavasz, fehérek a dombok,
De hallga… mi ez? Vagy csak képzelődöm?
—
Valahol messze susognak a lombok…
Forrás: Lélektől lélekig
Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?
Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?
Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?
Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?
Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?
Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból, ha megköveznek?
Tudnál-e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?
Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék felhők közt szállni veled,
Érintve téged, s a fodrozó eget.
Éjszakánként figyelnék veled a Holdra,
Ahogy csillagokat terel az égboltra.
Szeretném táplálni szerelmedet,
Ahogy a föld élteti a tengereket.
Karodban szeretnék megsemmisülni,
A vad gyötrelemmel egyesülni.
Forrás: Lélektől lélekig
Jött, jött, mint a hegy mögött
Mikor felkél a nap és a
haldokló földre hinti
az éltet adó sugarat…
…
A völgyben egy pacsirta szól,
Tarka lepke bontja szárnyait,
Széltől hajló fa sóhaja hallik,
Napfény óvja a bájait.
A rét vibrál, fényben izzik,
A nap már fenn magasba’ jár,
A tisztáson egy vadvirág
Kis bogárnak nektárt kínál.
Megtörni látszik már a fény
S tó tükrén egy kis sugár
Remegve félve érinti
Hullámok táncoló hadát.
Végtelenbe bukó korong
A szirttel még kacérkodik.
Egy pillantást vet a tájra
Majd csendesen alábukik.
S lám, amott ezüst fényével
Kimérten-lassan, délcegen,
Rejtelmes fényt hintve a tájra
A telihold is megjelent.
Millió csillag várja már,
Fényével mindegyik üzen,
Várnak árván, megszeppenve,
Hol késik már az égi jel.
A Hold még unottan ballag,
Be-benéz egy felhő mögé,
Egy csillagot is megérint,
S az reszketve sápad belé.
Nap és a Hold: mint boldog szerelmes
Az égi utat járja szüntelen,
Fényük sosem érinti egymást
Az Érzés mégis végtelen…
Forrás: Lélektől lélekig
A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.
A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.
Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.
Forrás: Lélektől lélekig
Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beborítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt…
S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül
És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél…
…Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körül
S aztán búcsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím’, hogy itt a tél,
A szótlan szőlőműves is pihenni tér.
Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed,
Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza…
S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed,
Vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza
S tiszta bölcsességnek örül, amíg kívül hull a hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Én most szeretlek, mikor még az éjjel
Vert seregének árnya fut tova
S csak a magányos és bús jegenyének
Szűz homlokán ég fényed mosolya.
Én most szeretlek, mikor szent keletnek
Mély tengerén ring arcod, az örök
És sugaraid álmodón remegnek
A paloták és kalyibák fölött.
Még vár a hajnal, de az éj halott már,
Trillák csattognak, lombon, bokron át,
Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
Mely várja a nagy, ősi áldozást.
Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
Fölkél vackáról ember és barom.
Én most szeretlek és neved e dalban
Ezer madárral hadd magasztalom!
Forrás: Lélektől lélekig
A sziget, melynek nincs vége:
kagylószemétre tüzel a nap.
Gyökerek közt szerelmesek feküsznek,
befesti combjukat a tajték,
bőrükbe rakja homokját a nappali szél,
az éjszakai szél.
Minden kő a te csontod.
Madarak árnyék-ősze,
csillagok robogása, fehér szétszakadása
a part fölött.
Álmodból kitör egy fa:
a fában gyereksírás.
Vörös sziklák körül
hullámok mészárszéke.
Vadmálna denevér-leveleivel küszködik
az erdő;
hosszú tisztáson menekül az út
tél óta, nyár óta, tavasz óta.
Forrás: …Lélektől lélekig
