Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám.
Forrás: Lélektől lélekig
Sólyom suhant át
a szirtfok fölött: vele-
szárnyalt a szívem!
Fodor Ákos fordítása
Macuo Basó – Haiku
Lustácskán ring az
őszi bokor – harmatcsepp
se hull le róla…
Fodor Ákos fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked,
s ellazít egy suttogó faág.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiányzol.
Ott álltál kortalan,
ősz végén
szürkén, lombtalan,
seszínű
panelházak közt,
szeretet-
szomjasan.
Hallottam
fűrésznek zaját,
test-törzsed
hulló robaját.
Alattad
az avar nyögte
búcsúzó
sóhaját.
Tegnap még
srácok öleltek,
zöld diót
ágadról vertek.
Csavargók
árnyas ölednek
hűsében
hevertek.
Keresnek!
Fekete rigók!
Madarak!
Fészket kutatók!
Csonthéjad
rejtett termését
csókolni
akarók.
Lehettél volna
tudás almafája,
Hippokratésznek
óriás platánja,
Tessedik akáca,
szerelmes Árgyélus
tölgyfa-koronája!
Lehettél volna!
Diófa voltál.
Most üres a helyed.
Fűrészpor takarja
haldokló gyökered.
Mi lesz majd belőled?
Koporsó vagy oltár?
Én köszönöm neked,
hogy diófa voltál!
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék színű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
Forrás: Lélektől lélekig
Apja nem volt és nem volt anyja sem.
Fészek-odúban nem költötte ki
epedve búgó madárszerelem.
A legelső sirály
fehér villám a fekete vizen,
csak úgy támadt, magától, –
fészek helyett dühöngő tengerárból.
Az ős-tengeren dühöngött a szél,
a hullámok dörögve tornyosultak,
majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
az ős-vizek veszett démonai
vihart arattak, mert szelet vetettek, –
csak lelke nem volt még a fergetegnek.
Teremtett hát lelket magamagának.
Egy hullám jött a part sziklafalának,
hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
hullám, milyet még nem látott a part
és nem kavart fel égiháború.
Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
a tajték szikrázott a szirt előtt, –
s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
Két hófehér szárny. Velük lebegett
a vihar lelke a vihar felett.
Forrás: Lélektől lélekig
Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
Derült együ völgy nyájas kebelén;
Hová e hánykodó világ zaját
Elvétve hozná a szél csak felém,
Mint messze tenger zúgó moraját,
Mely lassan elhal a puszták szelén.
Ott ringatóznék balzsamos ölén
Az ifju álom s a játszi remény;
Nem volna gondom senkire se’ gond,
Nem érne el dicsőség, semmi gond;
S ha szívem olykor el-elmerengne,
Megpihenne a természet ölén.
Nem bántana ott senkinek haragja,
Nem csábítana hiú dicsőség,
Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
Az embereknek, e zajos csaták;
Ott volna lelkem mindig önmagával,
S békében élne sorsával.
De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
S az ember él, küzd, tűr és remél;
S míg el nem dől a végső számadás,
Viselni kell a földi terhet még.
(1851)
Forrás: Szeretem a verseket
Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)
Ha az ősznek álma lenne,
én lennék a legszebb benne,
lehullt levelek közt állnék,
levelek közt őszre válnék,
csupasz águkat rám húznák,
belém nőnének a bús fák,
lennék patak, ködöt vérző,
miből gyöngyöt őszi dér sző,
sáncok közt fúvatnék szelet,
mi nyári hőt végleg feled,
hófelhőket írnék légbe,
szürkén pancsolt csillag-égbe,
ősznek volnék legszebb álma,
minden valóm őszre válva,
télen, jöhet álom, bármi,
gyönyörű tavasz fog várni!
…Ha az ősznek álma lenne,
én lennék a tavasz benne,
lehullt levelek közt állnék,
tavaszi-szép rüggyé válnék.
Forrás: Lélektől lélekig