Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.
Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszínű borból utolsó korsó.
Erre az útra bízom a lázom…
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s – lemondok róla. De megbabonázom!
Forrás: magyar-versek.hu
Már nem bír el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…
Forrás: magyar-versek.hu
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?… Honnan?…
Én már azt nem tudom.
Elindultam vele valamerre.
Merre?… Merre?…
Előre az úton.
Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?… Meddig?…
Amíg kisüt a hold.
S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!… Álom!…
Mint minden, amim volt.
Forrás: magyar-versek.hu
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
(Debrecen, 1843. december)
Forrás: Magyar Kurír
Hóharmat mardos, levél emésztődik,
ideje jött a zablátlan erőknek,
völgyek emlőin rettenetes kölykek,
vaksin gomolygó ködök nevelődnek.
Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
mérgesebb lett a fellegek futása,
rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!
Forrás: Szívzuhogás
Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- és izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek
lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihűlve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemtelen, meddő angyalok.
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét, s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.
Forrás: Szívzuhogás
Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
Egy más lakásban, nem a megszokott
Ajtók, falak és tárgyaim között,
Vagy másképpen szitál a téli köd
Az ablakon túl; – bárhogy is szeress,
A szerelemnek árulója lesz
Sok öntudatlan apró mozdulat,
Mert szűknek érzem majd a falakat,
Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát,
Ahol fiaim nem csörtetnek át,
Vagy nem találnák ott az anyjukat,
És én se látnám ott az anyjukat, –
A hétköznap másképp mindennapos,
Az ünnep lenne másképpen habos,
Az indulás másként izgalmas és
Más biztonság a visszaérkezés, –
Reflexeim egyszerre ellened
Fordulnának; de vissza nem lehet
Csinálni már, – á hát némán ordítok,
Ahogy most innen Érted ordítok…
Forrás: Szívzuhogás
(A Tücsökzene-ből)
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, – jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s titka, te, vagy nála édesebb.
Forrás: Szívzuhogás
Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.
Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!
De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.
Forrás: Szívzuhogás
I
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Forrás: Szívzuhogás
