Ha ezer színes szárnyat bont a
vágyam,
elküldöm hozzád és megérint
lágyan.
S ha fáradt éjbe fényt hintett az
este,
pilládon alszik, mint virágon
lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha ezer színes szárnyat bont a
vágyam,
elküldöm hozzád és megérint
lágyan.
S ha fáradt éjbe fényt hintett az
este,
pilládon alszik, mint virágon
lepke.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.
Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!
– Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
– Ha nem akarsz is hozzám érsz!
Forrás: Szeretem a verseket
Nézz rám! Fordulj felém,
Hogy lássam szemedben szemem,
érints meg, szorítsd meg kezem,
s mondd, szívedben létezem.
Nézz rám! Simogasd meg arcom,
jöjj még közelebb hozzám,
minden csókom Neked adnám,
segíts túlélni nehéz harcom!
Nézz rám! Most csak én
vagyok itt titokban Veled,
s megcsókollak, ha megengeded,
mert vágy lobbant szívem mélyén.
Nézz rám! Nézz lelkem belsejébe,
lásd, érezd meg féltett titkait,
bújj hozzám, hogy csókoljam ajkaid,
hogy eggyé forrjunk a fekete éjben.
Nézz rám! Hadd hajoljak ajkadra,
vad csókkal, forró öleléssel,
s így szívem összeforr szíveddel
s nem gondolunk a holnapra.
Nézz rám! Itt vagyok Veled,
elsuttogom, hogy nagyon szeretlek,
és köszönöm, hogy melletted lehetek,
s szívemben mindig lesz hely Neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, új gyönyörűségben
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint és bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kínálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni újra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
A vágy kihűl a józan öntudatban.
De sisteregve forr az öntudatlan,
mely korlátlan úr mindnyájunk felett.
Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! –
Ezer titkos bűn köt össze veled!
Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
bujálkodó melege meg nem másít,
csak hátán fekszik és az égre néz.
Be jó néki, mert a földig nem ér el;
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel –
az égből ömlik ajkára a méz.
De mit csináljak vágyó két karommal?
S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
mely árva sírként feléd domborul…
Tovább viszem szomorú úti málhám:
szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
mely jéglepelként szívemre borul…
Forrás: Lélektől lélekig
Én még sosem láttam a tengert.
Nem álltam partja homokjában,
hűs vize nem ölelt,
hulláma nem ringatott.
Nem láttam felette felkelni
vagy lenyugodni a napot,
víztükrében az éjszaka csillagait,
vagy az ég kékjét.
Nem csapta szélvihar arcomba
sós vízcseppjeit,
soha nem éreztem illatát
és nem láttam a háborgó vízbe
csapódó villámokat.
De néha elképzelem,
hogy ott vagyok és látom.
Úgy érzem, hazaértem,
megtaláltam otthonom.
Érzem érintését testemen,
ringat csillagfénytől ezüst
hullámain és úgy ölel,
olyan szerelmesen,
miként most csak
vágyaimban, kedvesem.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer vágtató gyöngyhintóbúl
Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett liliomok közt egy éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy váll. Óh, csókkal hajolni feléje,
Hogy az életet, a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni, el se búcsúzni.
Forrás: szeretem a verseket
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő,
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajon hősebb aki sír?
jobb-e aki fáj?
melyik hűség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szívem
súlyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rád rakott
s úgy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Új virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihívó virág,
gúnyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Háry János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szívem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig útra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig síri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj beállt, a kályha kékes lángját
Kis pamlagomról mélán figyelem:
S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
Egy édes álom száll rám szelíden.
Te hófehéren s édesen, mint napfény,
Mosolyogva jössz a sötétben felém;
Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
S tekintetednek lángját érzem én.
A puha keblek illatot lehelnek,
Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
Majd félálomban liliom kezeddel
Elsimogatod kusza fürtimet.
Megcirógatod homlokom redőit,
Lehunyt szememet csókkal illeted;
S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.
Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
S míg el nem hervad szívemben a nyár!…
Forrás: Szeretem a verseket
Leszel-e titkon szeretőm,
Ágyamban, gyűrött lepedőn?
Ágyékod vágyja-e vágyamat,
Leszel-e az, aki befogad?
Leszel-e gyönyörünk rejteke,
Csókjaim, öledbe hívod-e?
Kebleid vágyják-e ajkamat,
Leszel-e hát, aki befogad?
Leszel-e szelíd-vad örömöm,
Magomnak szép kelyhe, gyönyöröm?
Leszel-e ajándék, áldozat,
Leszel-e mondd, aki befogad?
Forrás: Lélektől lélekig