Mondják: a föld magasból nézve
bolygók között is szépnek szépe:
kék, mint az álmok tündér csillaga.
Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
élő az élőnek lett a megölője.
Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.
Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
Ős ösztönök vad lángjai lobogva
s vészt lihegve futnak a föld körül.
De ember még nem ért föl ily magasra.
Vad ellentétek különös viadala időnk,
mely most a mélyből fölmerül.
Lerombolt falak házakká magasodnak…
és már egeket ostromol e korszak:
ember kering a légi tér körén.
Új eszközök formálják át a földet,
de föl nem támad az, akit megöltek,
bár rózsaliget virul Lidércén…
piros rózsák a véres föld szívén.
Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
nagy vajúdással az emberibb élet,
de nékik ebből nem jut semmi már…
S hiába minden kőbe vésett emlék,
nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
időtlen mélységbe zár.
De jók a jóért szót váltanak újra:
merre haladjon hát az ember útja,
hogy békét leljen, ki a földön él!?
Gyógyítani, de sohase feledni,
a népek között erős hidakat verni,
hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
újjá legyen, s élhessen, aki él!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
