Körülvettelek, ahogyan
ezer karjával a világ,
féltve, becézve, nyugtalan,
ahogy a víz, a lég, a fák.
De nem nyugszik most sem a vágy,
hogy megláncol, hogy megfogan,
betölti tested otthonát
és szíved alatt társa van.
Átszállunk majd nyomtalanul
rajtad és benned; lekonyul
a szolgaságba szép fejed,
de mint ág, ha terhét veti,
megint a menny ég kell neki,
mert ami él, csak – átmenet!
