A híd alatt a Duna alszik,
A híd fölött röhög a hold,
Lisztes pofájú vad Pierrot,
Gonosz, kiégett, vén kohold.
Utcák öreg komédiása,
Nagyszájú, megtépett titán,
Rákönyököl a háztetőkre,
Benéz a kocsmák ablakán.
A paloták függönysorára
Fagyos, fehér csóvát hajít,
Csipkék közé surran, kilesve
A buja ágyak titkait.
És vigyorog… részeg csavargó!
Nesztelenül tovább oson,
Rongyos fehér felhő-ruhában
Végigdülöng a városon.
A telefondrót szövevényén
Budáról Pestre suhan át,
Hátán cipelve óriási
Sötétkék bársony batyuját.
A nagy batyuban, mely tömötten
Beárnyékolja az eget,
Aranyat, gyémántot, smaragdot,
Csillagmilliókat rejteget.
Hol, merre lopta, tudja isten,
Viszi zsákmányát boldogan.
A szörnyű kémény-rengetegben,
Mint üldözött vad, úgy rohan.
Megbúvik egy bokor tövében,
Átsiklik egy sikátoron…
De egyszerre elébe toppan
Egy szigorú templomtorony.
Félelmetes, zord, régi csendőr…
Megtorpan a sápadt zsivány,
S alázatos, sunyi mosollyal
Szerencsés jó estét kíván.
De nincs menekvés. Áll a csendőr,
Áll, mint a szikla, hallgatag,
Csak nagy tüzes szeme világít:
„Megállj, betyár, megfogtalak!”
A hold megáll. Már látja, vége…
Már rajta semmi sem segít…
Elszántan a Dunába ugrik,
S a vízbe dobja kincseit.
