Heltai Jenő: Köd a körúton

A nagy körútra ráborult az est,
Ólmos homályban úszott Budapest.
A szürkeség ködében itt meg ott
Egy-egy magános lámpa pislogott.

A szürkeség körülvett engem is,
És este volt az én szívemben is.
Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
Átázva, fázva, némán, egyedül.

Emberre nem találtam utcahosszat,
Barátaim a klubban szórakoztak,
Mogorván, tépelődve bandukoltam,
Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.

Ásítva néztek rám sötét falak,
El-elkerült egy-egy gyanús alak,
Én mérhetetlen búval a szívemben
Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
Míg megtaláltam egy kis ablakot…
Valamikor valaki ott lakott.

Valamikor egy szőke lányt szerettem,
Fiatalok voltunk még mind a ketten,
És gyakran ültünk együtt odafent,
Én balra mentem, és ő jobbra ment.

Övé a bók, a ragyogás, az élet,
Énbelém már csak hálni jár a lélek.
Övé a fény, a kacagó tavasz,
Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.

Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
Az én szívem a szomorú, kopár rom.
S amíg tűnődöm bús emlékeken –
Az ifjúságot sírva temetem.

Bűbájos, édes tündérálmokat
Szívem ölébe többé nem fogad.
Csókkal kínálnak édes asszonyok,
De én szeretni többé nem fogok.

Ami gyönyört és boldogságot ad,
Arról az ajkamon szó nem fakad.
Vágytól a szívem többé nem remeg.
Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
Ez az utolsó dal a szőke lányról.