A közelséged égetett,
felforrt a víz a Balatonban,
aztán eljött az „ég veled” –
s megjött a tél utána nyomban:
közénk befagyott messzeség
víztükre állt (föl most sem olvad),
az út mentén a jegenyék
jégoszlopokként sorakoztak.
Kit szerettem? Ki tudja már?
Téged? Vagy azt a szép vidéket?
Tőled szépült meg az a táj?
Vagy az varázsolt szépre téged?
Ha véletlenül Pest-Budán
kerülsz elém: nincsen varázslat,
jánosbogár-fény, itt talán
a neonok közt meg se látlak,
ott kellettél, szédült mezőn,
szerény sugarad lángolás volt,
de ijedten, védekezőn
szájad elé kaptad a távolt.
S negyvenkét éve szomjazom
megtagadott csókod, miközben
mások csókjával ajkamon
szénné naponta pörkölődtem,
ám mindig, mindenütt jelen
voltál, te máig csókolatlan,
mivel nem lettél kedvesem:
hű a hiányodhoz maradtam.
Emléked rosszallón kísért:
csöpp áfonya tengernyi mézben,
mert arra már, hogy visszakérd,
amit nem adtál – nincs remény sem.
🕊️
