(Kodály Zoltán emlékezetére)
Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
belévethessem hazám búbaját?
S ha ekét ragadni volna is elég ok:
megvan-e még a szántás tudománya?
Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
kinek még ismerős az eke szarva,
s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
ahogy valamikor az öregapja.
Ki vette el dalos kedvét e népnek?
Ki tette, hogy elnémult benne minden,
mi arra volt jó, hogy aszályos évek
vihar előtti csendjén átsegítsen?
S most mire jó a harsány hangok árja?
Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
Hogy süket is legyen a némaságba
beletörődött, elszontyolodott nép?
Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
a lélek csendjét, mely az ősidőkben
utat nyitott sosem volt zengzeteknek,
hisz tőlük zendült emberré az ember,
s ha dallam vértezi, az is maradhat!
Ám akinek a szíve süketen ver:
mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?
🕊️
