Áldjanak meg a szélben tört virágok,
s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
Foganjanak több magot a kalászok,
amelyek térdednek verődnek csendesen,
s minden lábnyomodba pacsirkapárok
fészkelnek a por tenyereiben.
Eredj, és királyian szórd utadra
lábnyomodnak arany tallérait.
Jajodat ne leheld csak faodvakba,
s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
idd szerelmünk mandula-ízeit.
És ajkad között szoríts inkább pengét,
és menj oda, ahol nem kell szó;
a margaréták tárt szemmel könnyeznék
a homályt, mely arcodon látható;
s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
szíved felé lengne a mutató.
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
amelyeket szekerce hasgatott!
Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
érzik szívükre kúszni a pillanatot:
erdőbe futnak, s két fát átkarolva
szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
azokon rügyet sajdít panaszod.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
