Minket mindenki elkerül,
asztalunk hiába terül.
A vendég úgy ül, hogy gyanít,
aggódva sejt, vár valamit.
Ő van otthon – s az idegen
mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
két gyertyaláng, melyre lecsap
váratlan titkos léghuzat,
s hirtelen lobban, majd pedig
szelíden ragyog, könnyezik.
Beszélgetünk – egyszerre csak
szemünkben ég egy alkonyat;
aztán korbácsként suhogunk,
s valamin elsírjuk magunk,
majd hirtelen egy vallomás
önti el ajkunk, mint a láz,
s magunkról olyat hírelünk,
hogy rajta mi megdöbbenünk,
s újra csak ülünk hangtalan,
s amit nézünk, oly messze van!
Ilyenek vagyunk – mint a láng,
és mint a szél, s szélben az ág,
túlzások, tág ívek, örök,
soha be nem zárult körök,
s mint partjain túl a folyó.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
