Kormos István: Kannibál szerenád

Szívem kitört minden karámból,
elhagyott minden füves legelőt,
szétrúgva a szerelem-hombár,
morzsát a mézbe! zúzmara
pöttyözte végig fekhelyem.

Tűz falta föl a falakat,
utak hátába kés csapódott,
volt pestisforma nyavalyám,
kár érted, zengte a mátyásmadár.

De mégis mióta veled!
nem-tudod-reggelben veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.

Mert olyan sokat voltam éhes,
lettem európai kannibál,
a kézzel tördelt kődarab
gyanutlan álmaidra száll.

Szomjúságomat oltani
tejfehér álmod föliszom,
tested is derengő fehér,
fogam közt morzsálló kenyér.

Egy hullám ébrenlétre felvet,
sikolt homlokom alatt melled,
sugár-gerinced tündököl,
tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

Sirályok szárnya: karjaid,
de két lábad földre szorítva,
dörmöghetem fölötted, árva:
ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

Keresztem lángol térdeden,
erdőd a számtól harmatos,
nem segít semmi ima rajtad,
nem segít semmi ima rajtam.

Teérted törtem ki minden karámból,
minek hersegő füves legelők?
nem vagyok mézbe keringő darázs,
de élek: nem-tudod-reggel veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.

Forrás: Szívzuhogás