Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
Zöldszemű mezők méznek rám,
és örömkönnyeket hullatnak.
Virágzó könnyesőben állunk.
Hírzárlat van a túlvilágról.
Itt repdeső lepkeszárnyakon
kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
Vallomások zümmögnek a szirmokon.
Amit akkor soha senki.
Most tűnékenységében örökkévaló.
Jól fésült légmozgásokban,
halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
és feltörünk a fénynyalábokon.
A sugarak szikéje léket vág a homályom.
Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
A száraikon felfut a lehellet,
borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
idebenn, a mellkas arborétumában
kihajtja sötét virágait a szerelem.
Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
Forrás: —
