(éji futamok, szíves ütőhangszerekre)
Meszesednek a csigolyáim:
szaporodnak a rigolyáim.
+
Elszonettesült szürke világban
vértelen jambusok kattognak át
a túlexponált líraváltón.
+
Szomorú tapasztalásom lett:
akiket igazán s érdemük szerint is
régóta szeretek s szerettem
csak a távolság tartotta
meg őket szeretetemben –
+
A vélt igazság:
már csaknem egy
tisztes féligazság!
+
Mindenki mondja, mondja,
s az benne a szép,
hogy senki sem hiszi,
úgy értem: aki legkivált
fújja, fújja – akár
a tortagyertyát, el!
+
Jaj, a félelmet
ne hagyjátok kihalni!
Mikor félnem kellett volna,
nem mertem félni,
most, amikor már nem kell,
most kezdek el remegni,
vacogni a nyárban,
lehet – több okból is –,
csak önmagamtól félek:
micsoda évek voltak,
s nem haltam ki: élek!
+
Nem írok rövidet,
nem írok hosszút,
nem írok örömet,
nem írok bút –
ha itt élek
e fagyos intermundiában
nem visz rá
a lélek,
hogy nem írok!
+
Valahol valakik kalapálják
az egyedüli értéket,
s e mértékadó adó-vevők
nem ismernek mértéket!
+
Tartani sötétben is
fölös ébrenlétet,
pedig aludni kéne
– csak gyerekként! –,
úgy, mint régen!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
