(ford.: Vas István)
A nap s az év az éjfélt érte el,
Luca hét órán át veti le csak
álarcát, kimerült a nap,
elszórt kis tüzeket lövell.
Már magába ivott
a vízkóros föld minden balzsamot,
az élet, mint ágy végén a halott,
lapul, de hozzám képest eleven:
a Sírfelirat vagyok mindezen.
Úgy nézzetek engem, ti, akik a
jövő tavasszal lesztek szeretők,
mint általános temetőt;
a szerelem-alkímia
engem már áthatott,
a semmiségből sajtolt párlatot,
hülye nyomorból, és most átadott
a nincs-nek, amely mindig visszavár,
s újjászült a hiány, homály, halál.
Mások mindenből kivonják a jót,
éltető lelket, formát, szellemet.
A szerelem lombikja tett
semmivé engem. Nagy folyót
sírtunk, és az egész
világ – mi ketten – fúltunk bele, és
két káosz lettünk, amikor kevés
volt nekünk, amik voltunk; néha meg
lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.
Az ős-elixír-semmiből fakadt
létem, mikor ő meghalt (oly hamis
e szó!). Hisz tudnám magam is,
ha férfi volnék; célt, utat
az állat is követ
(ha az vagyok), de még a fák, kövek
is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
s ha közönséges semmi, árny vagyok,
hol van a test s a fény, amely ragyog?
De Semmi vagyok; nem újul Napom.
Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
a Bakhoz új kéjért szalad,
hogy majd vigadjatok nagyon
a kurta nyáron át.
Kedvesem ünnepli az éjszakát.
Hozzá készülök. Ez az óra hát
az ő számára hajnal s alkonyat.
Éjfélbe ért az esztendő s a nap.
Forrás: Magyar Bábel