Vajda János: A vén csavargó

Béranger után

Ez árokban szűnjünk meg élni,
Vénülten, fáradt betegen,
Részegnek tart az elmenő majd;
Annál jobb – nem szán sekisem.
Elfordul egyik, míg a másik
Egy-két garast vet, menjetek,
Siessetek mulatni; – egy elaggott
Csavargó meghalhat nélkületek!

Vénség öl el; igen, mivelhogy
Éhen nem hal meg senkisem.
Hittem, hogy nyomorom utóját
A kórházban megédesíthetem.
De annyi a szerencsétlen, hogy
Minden kórház tömött, zsúfolt…
Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
Ahol világra jöttél, halj meg ott!

Míg ifjú voltam, művészeknél
Kértem munkát, keresetet,
„Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
Eredj koldulni” – így feleltek.
Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
Elég csontot vetettetek;
Alván szalmátokon, a vén csavargó
Ezért nem átkozand meg titeket.

Mint más szegény, lophattam volna;
De nem, csak tartottam kezem.
Mi több: leszakítám az almát,
Mely út melletti fán terem.
Hússzor záratták immár reám
Ezért a börtön ajtaját,
Elrabolván a vén földönfutónak
Egy birtokát: a napnak sugarát.

Van-e hazája a szegénynek?
Mit ér búzátok, borotok
Nekem, ipartok, dicsőségetek,
Egybegyűlt szónokaitok?
Míg ellenség hízott hadával
Megvett falaitok megett,
Ellen kezéből nyerte táplálékát
A vén földönfutó – és könnyezett.

Mint láb alá teremtett férget,
Miért el nem tiportatok?
Vagy mindenek javára tenni
Mért meg nem tanítottatok?
Egy kedvezőbb szél és a féreg
Szorgalmas hangyává leendett,
S szeretett vón testvér gyanánt, ki
Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

Forrás: Arcanum