TÓTH ÁRPÁD, a finom
ADY ENDRÉNEK
Mester, egy ifjú agg, setétlő, béna, sánta
Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:
Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
Olvasva énekid a vénhedt utcasárba…
S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
Málé kis inasod én szörnyű Mesterem.
Alázattal, szelíden, ki ünnepelni jöttem
Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;
Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
Mert isten vagy, csekélység, és két isten és három
Oly bús, kietlen mindegy… s eszembe jut a tantim,
Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’
S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.
Forrás: MEK
