Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond.
S tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja borong.
Vizére, mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékeid hínárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
mint hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
feltornyosúló árnyai.
Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
mint felbukó fényes halak.
De félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.
Forrás: Szeretem a verseket
