Őri István: A hegy

Édes szellő jött a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását,
elhozta a jázmin illatát,
a madarak dalát és a csendet.
Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét,
a források habjait,
a gyerekek énekét,
az avar pihenését,
az óvatos lépteket,
a reményt és a szeretetet.

Édes szellő jött a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.

Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.

Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
erőssé tett és bölccsé,
mert a tudás erő,
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem,
és néha képeket is mutatott,
eleveneket, szépeket,
illatokkal, dalokkal teli képeket.

Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála laktak,
énekelt a dalaikból,
amelyek az Életről szóltak,
elmondta a vágyaikat,
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.

Mutatott árnyakat,
mutatott fényt,
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.

S amikor a világ sötétbe burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet,
felült a hátára és énekelt neki:

„Édes Szellő, kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!”

A Szél pedig elmosolyodott,
kitárta szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.

Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.

Forrás: Lélektől lélekig