Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár! –
Smaragdlevelek rezgő mélyiben
Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
Mért lesked ott? El van végezve már!
Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – –
– Most mozdul!… Oh, korhadt fatörzs az ott!
Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
Fülembe cseng: „Utolsó szavad ez?” –
Szörnyű, – e sok fa hogy útamba áll!
Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
Nem válhatunk mi így el! Oh – megyek!
– Már szétsimúlnak mind a levelek,
Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
Az arca ónszínű, mint a halál…
– Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…
Forrás: Lélektől lélekig
