Állottam a völgy fenekén,
szédületes sziklák szorosán,
és néztem a mélyből
az égreszökő magasokba.
Haragoszöld fenyveseken túl
meredek, nagy szürke falak,
tarkahomlokú, roppant sziklaapák
meredeztek elő
idegen magasokba.
Nekem, állónak szűk út szorosán,
bújó völgy sárborított fenekén,
szirtekközi szélben
szólottak a sziklák.
„Mit akarsz köztünk,
por gyermeke, szólj.
Férgek fia, föld unokája,
mit akarsz a magasban,
sártaposó?
Ez itt az erők kőszáli világa,
a keménység kőbirodalma,
ez a sziklavilág.
Itt semmi sem él,
füvet se, fenyőt se találsz,
ez itt a halál testvérbirodalma.
Itten csak a felhők
bús tábora jár,
csak a förgetegek,
szilajon rohanó szelek ajka dalol
rettentő énekeket,
miket emberi fülnek
meghallani nem jó.
Hangjukra a vér tüze megfagy,
fátyol fut a szemre,
kemény köveken
megcsúszik a láb.
A sziklavilág nem az embereké.
Ez itt az erők kőszáli világa;
férgek fia, sár unokája,
mit akarsz te közöttünk?”
Így szóltak a sziklák.
Felszökve helyemről
felkúsztam a kőmagasokba,
és szívtam az ormi szelet,
s megtelt a szívem
a kemény nagyság,
az égreszökő nagy erők
érzéseivel.
S leszálltam a völgybe,
s hallottam verni völgynek
lágy szíve erét.
És zöld puha pázsit ölén
csörgő kicsi forrás
kristály vize mellől:
az égreszökő magasokba,
a sziklavilágba
úgy néztem föl, mosolyogva.
Forrás: Lélektől lélekig
