Ezen a bús éjféltájon
minden csillagod bejárom,
dideregve, félve, fázón
a válladra hajtom fejem.
Nem elvakult szenvedéllyel
úgy vagyunk, ahogy lenni kell,
a lebukó napkoronggal
nem éreztük, hogy menni kell.
Nem kapni akarunk – adni.
Minden érzést befogadni,
életet nem elképzelve,
egy igazságot követve.
Megcsendül a lelkünk húrja,
szívünk dobban: újra, újra…
Felragyognak a csillagok,
vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.
Égő láng mardossa testünk,
őrülten egymást keressük,
mámortól megittasulva,
szabad Nirvánába jutva,
meggyötörten, összetörten
pihegünk egymásra dőlten,
kéjes fájdalomba esve,
minden törvényünk megszegve.
Forrás: Lélektől lélekig
