Vége lesz a szerelmünknek,
majd eltelik száz, kétszáz
év, és együtt leszünk újból:
két vidám komédiás,
a közönség két kegyeltje
eljátssza a szerepünket.
Kis bohózat, néhány kuplé,
kevés tánc, sok nevetés,
találó társadalomrajz
s lelkes taps.
Kacagtató leszel szörnyen:
a színpad féltékeny hőse,
fura nyakkendőddel.
És én: szegény, buta lány,
fejem, szívem, koronám;
szívem, bútól hasadó,
s koronám, a lehulló.
Találkozunk s elválunk majd,
és a nézők jól mulatnak:
köztünk hét hegy, hét folyó,
soha többé nem láthatlak.
S mintha nem lenne elég
sok valódi szenvedésünk:
megtetézzük gyilkos szóval.
Azután meghajolunk:
itt a vége, fuss el véle.
A nézők a kacagástól
könnyes szemmel hazatérnek.
S aztán szépen tovább élnek,
hámba fogják a szerelmet,
kézből etetik a tigrist.
Mi pedig – két ilyen-olyan,
a fejünkön csörgős sipka:
csak csörgését lessük folyton
áhítattal.
Forrás: Lélektől lélekig
