Madách,
ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
végtelen sorában,
a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
realitással és fájdalommal,
mint a rakparti munkás, aki naphosszat
a súlyos zsákokat cipeli.
Te vagy a diadalt hirdető síp
a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
mi is, akik veled együtt
a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
és „küzdve küzdünk” az emberért,
akit te is óhajtottál
és „bízva bízunk” az emberben,
akit a ma látók szemei előtt formál
az idők teremtő ereje.
Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
minden küzdelmek reménytelenségéről
és mégis reményteljes voltáról
és azért
megfáradt homlokunkat megint
és újra az égnek szegjük,
a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
veled együtt,
mert így parancsolják ezt az élet és a dac
titokzatos erői,
amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
most nem is szakasztjuk
és ha föld leszünk a földben,
por a porban,
cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
tudjuk,
az életet éltük,
a cselekvést megcselekedtük,
küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
tartottuk
a nagy tragédiák hordozására
és – így volt az jó, igaz és egész!
Forrás: Szeretem a verseket
