De jó is volt, míg jég födött,
csend jég alatt és jég fölött,
nagy hallgatás volt mindenütt,
ma minden kis nesz szíven üt.
Hó s jég takarta volt a part,
és engem is nagy jég takart,
vastag páncélos szürke jég,
közömbös, mint a téli ég.
Nem bántott semmi bántalom,
nem ártott semmi ártalom,
a szél a jégen elszaladt,
nem borzolt fel a jég alatt.
A kő a jégen fenn akadt,
nem ütött meg a jég alatt,
áldott, kit ily nagy csend födött,
csend jég alatt és jég fölött.
Elment a jég, jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj szíven üt,
vagyok mezítlen kék elem,
és testem, lelkem védtelen.
Belém tekint a cipruság,
borzol a szél, szomorúság,
a nap is bennem sistereg,
kővel dobál a kisgyerek.
Ma minden bennem él, mulat,
a pillanat, a hangulat,
s akár hiszik vagy nem hiszik,
minden madár belém iszik.
Fáj az eső, a szép idő,
a surranó szitakötő,
minden zavar és fölkavar,
és minden csupa zűrzavar.
A csillagoktól csillogok,
vagy elbújtak a csillagok,
egyszerre fáj, már este tájt,
minden, mi sok-sok este fájt.
Ó emberek, nem alhatok,
fájdalmam a fájdalmatok,
itt tükrözi keresztetek,
és borzadok, és reszketek.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
