Bartók Béla emlékére
Nem mentünk haza ma sem,
nem mentünk haza, fiúk.
Hiába sikálta el anyánk a késeket,
hiába mosta le
a görcsös asztalt.
Átmetszett nyakkal,
vére iszapjában
hiába jajdult föl a lúd.
Nem is üzentünk,
nem is írtunk –
mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
Húsvét nem húsvét többé,
a kisöpört ház
nem a mi házunk.
Ki az az öregember ott?
ül a fehér fal lidérce előtt,
ül a világvégi cigarettafüstben.
Arca szétnyomott vesszőkosár.
Talán minket vár,
minket keres,
minket szeretne látni,
az ablakon túli utcában,
rövidlátó életében.
Ne keress bennünket,
ne várj,
te, dohányszagú öregember,
te, kutyaól-mellű szegény.
Nem vagyunk már a te fiaid.
Ha ajtó nyílik, mintha kések.
S ha szólunk,
félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.
Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
rázkódnánk melletted,
mint a villanytelep.
Széthasadna a tányér,
a borospohár
s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
átszőné gyomrodat,
s lenne belőled szőr-kosár,
szőrember,
fölpörzsölhető halott.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
