Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.
Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.
És rám köszönnek ők is, kik nem élnek. …
Forrás: Szeretem a verseket
