(Ravel Boleróját hallgatva)
Még a pillanat előtt,
mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném
lüktető aurádat, mielőtt
megnyílna a láthatatlan csatorna,
ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből
dallam épül, a te dallamod,
az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan
áradni kezd szerte,
mélységben, magasságban, lágyan,
puhán, aztán egyre emelkedve,
messzi fehér fellegekbe,
szikrázva fényben, éteri kékben úszva…
Még a pillanat előtt,
mikor a sejtem még nem sejt semmit,
csak elindul az ismeretlen vonzás felé,
érintés-sóvárgón, s
útján vezeti valami,
aminek nem tudja okát még, csak sejti,
hogy valami várja, várja valaki…
Egy másik sejt, ami
éppúgy nem sejt semmit,
csak várja, hogy érkezik valaki…
talán a párja…
Már az előtt, hogy a sejtek
megérintik az érkezőt, már
azelőtt a pillanat előtt
ott vagy egészben rejtőzve, mégis
tisztán, érezhetőn, már
az első a pillanat előtt…
Már előtte elkezdődik a tánc,
pedig lábad még nem
mozdul, karod még nem ölel,
arcod nem ragyog fel
örömmel a nászi táncban,
már ott vagy velem
összesimulva, végtelen rezgéseken úszva…
Már azelőtt…
Már az első hang előtt
kondul a harang, üdvözlőn,
érkezésünket ünnepelve,
majd üdvözítőn, mikor elvisz ismét
a végtelenbe, felfűzve az időre,
amit nem tudunk előre,
aminek hossza örök talány…
Már az első pillanat előtt
sejtjük a sejthetőt, a rejtélyt, a dallamot,
még az előtt, hogy
a karmester pálcáját emelné,
s előadná újabb művét az égi
zenekar… Már az első intés előtt
tudja a karmester, mit akar…
Már akkor tudja,
mikor emelkedünk fénybe, fellegekbe,
mikor süllyedünk kéngőzös pokolra…
Előtte ott a kotta…
Ott van a partitúra,
hogy zajlik majd ez a földi túra?
Még a pillanat előtt,
mielőtt látnál, látnálak, mielőtt
érintené sejted a sejtem…
Az első pillanat előtti pillanat:
innen indulunk, s ide hoz
vissza az utunk, ide vezet
az utolsó elhaló hang. Elhalkul a
harang és csak, a csend marad.
A csend, a rejtélyes ének,
a pillanat előtti pillanat, a tánc,
a Boleró, amint lebegünk
körbe-körbe, ölelkezve
mindörökre…
Forrás: Lélektől lélekig
