Íme a kertek, mikben hiszek még,
mikor halványul mind a virág,
kihúny a lomb s a kavicsra esték
csendje csobog a hársakon át.
Egy hattyú úszik a tó vizén fel-le,
gyűrűk redőit hajtva szét,
csillámló szárnnyal hozza sietve
az elmosódó parti fövenyre
a szelíd holdsugár ködét.
Fordította: Fodor András
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.
Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát, az el sohasem vesz,
annak mindenki már alattvalója lesz.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.
Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt…
Itt ének száll feléd, s imádság
velük szárnyalni nem merek.
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.
Igen, hazudtam, loptam, ittam.
Volt asszonyom, de elhagyott…
A gyermekem, ki tudja hol van?
Talán még él, talán halott.
Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget…
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
(Szent Jakab útján…)
Magányos sorsom
zarándokútját járom
választ keresve
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Minden, ami gyönyörű és igaz, meglepetésként érkezik.
Éppen ezért őrizd meg a meglepődés képességét.
Ez az élet egyik legnagyszerűbb áldása.
Forrás: idézet
Ahogy a jobb a bal kezet leli –
lelked a lelkemhez oly közeli.
Összesimultunk, áldott-melegen,
ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.
De vihar kél – s pokolmély szakadék
tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.
Fordította: Baka István
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
amit épúgy védjen a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
erretoppan olykor szürke lábaival:
az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
mint orgona után néma bazilika.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Te szürke ágú, szép gyalogszeder,
egy fürtödet, no, nyújtsd felém.
Vér s tüske. Jer, szívemre, jer,
hogyha szeretsz, szeretlek én.
Árnyékos, zöld gyümölcsödet
szép vadszeder, a számra tedd.
Félhomályban ölelve hosszan,
megölellek tövisbozótban.
Elmégy, szeder? Hová, miért?
Amit nem adsz: szerelemért.
Fordította: Nemes Nagy Ágnes
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
