Szerző: Mária Németh

  • P. Pálffy Julianna: Az én dalom

    Másnak –
    csak egy templom,
    tengernyi kő és üveg.
    Nekem –
    a beszédes csendben
    lehajtott fejek,
    halk imaszó és
    szerelemért könyörgő,
    összekulcsolt kezek.

    Hűvös termeiben
    gyertyalángok játszanak,
    fényük reményt ébreszt,
    jeget, páncélt olvasztanak.
    A templom két tornya
    fenséges, szilárdan áll,
    falai közé, be-beszökdös
    egy eltévedt napsugár,
    hogy szétszórja fényét,
    a színpompás rozettán.

    Hallod a zenét?
    Egyszer – régen –
    zsivajos vásárnapon,
    gyönyörű muzsika
    lágy hangjai között,
    a templom falai közé,
    szerelem költözött.

    Ott élt a torony őre,
    ki rút volt és nyomorék,
    nem hihette senki,
    hogy a szívében,
    mély szeretet lángja ég.
    (Ó, ha hallanád,
    mily fájdalmas
    gyönyörűn énekli
    – a Szerelem dalát!)

    Szemében nincs fény,
    bicegve jár, púpot
    hord a hátán, de lelke
    ép, megérintette egy
    csodaszép cigánylány,
    – ki táncával varázsolt –
    aki látta, nem volt
    se élő, se holt, a
    férfiszívekbe, égő
    vágyakat korbácsolt.

    A történet szomorú,
    hiszen a lány halott,
    az élet mocskos
    színpadán megbukott,
    megölték szennyes
    férfikezek, melyek
    hozzá, soha nem érhettek,
    hiába szeretett tiszta
    szívvel, bűnnel sározták,
    mert titokban imádták,
    tiltott szenvedéllyel.

    Meghalt vele a rút is,
    összetörte a bánat,
    ráborult a törékeny testre,
    a kis cigánylányban
    a szépséget szerette,
    féltette és óvta,
    nélküle nem élhetett,
    a Halál, megváltotta.

    Nincsenek kínjai,
    nem csúfolják többé,
    emlékét írás őrzi,
    dala halhatatlan,
    örökkön-örökké.

    Mikor hallom a muzsikát,
    az én szívem is fájdalom
    járja át,
    az a Dal, az én dalom,
    bennem él, s amíg élek –
    dúdolom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Élvezd!

    Élvezd a csendet!
    A csendben megszólal a világ,
    simítja lelked,
    s ellazít egy suttogó faág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Vasárnap délután

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután egy igazi fagylalt jólesik
    És néha érzek egy régi illatot

    Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után
    A mamám rám adta mindig a szép ruhát
    Az ajtóban még megfésült és nem hallgatott rám
    Ha kértem, hadd járjak így egész héten át

    Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb
    S a nagyfiú ígérte tízre hazajön
    A tánciskola parkettjén a cipők fényesek
    És néhány párnak a figura összejön

    Vasárnap délután volt mikor megismertelek
    A bátyád apámmal nálunk sakkozott
    Kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked
    És kipróbáltuk, a szerelem jó dolog

    Vasárnap délután talán a harag is csendesebb
    S az elvált apa láthatja kisfiát
    A vidéki rokonok látogatják az újszülötteket
    És Farkasréten is elfogy a sok virág

    Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak
    És újra megtörtént, ahogyan egy régi napon
    Te sem lettél felnőttebb és én sem komolyabb
    És előre tudtuk, szeretni jó dolog

    Vasárnap délután az időm csendesen megy el
    És néha úgy érzem, máris érkezel
    Vasárnap délután az este mindig túl közel
    Mikor tudom, hogy többé nem jössz el

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután már régen semmi sem történik
    Csak néha érzek egy régi illatot

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Tündértánc

    Tündeszárnyon jön az este.
    Álomport hint a szememre,
    párnám szövi holdsugárból,
    csodát ígér más világból.

    Beburkol bársonyba csendben
    ebbe a szép bűvöletben,
    s úgy ringat el tündérszóval,
    szava oly halk, mint a sóhaj.

    Éji tündém szárnya lebben,
    álomtáncba csábít menten,
    de elillan akkor zordul,
    ha hajnali harang kondul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél

    (Fodor András fordítása)

    Midőn rám leltél, kedvesem,
    kicsiny voltam, szegény,
    és mint egy hárság csendesen
    beléd virultam én.

    Kis lényemnek név sem jutott,
    de bennem nőtt a vágy,
    míg szóltál: már oly nagy vagyok,
    név nem foghatna át.

    S én, mint akit május, mítosz,
    meg tengerár tetéz,
    lettem újborként illatos,
    a lelkeddel nehéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Játék, játék, játék

    Mintha halkan szólnál:
    Vigyázz, sokan nézik,
    Ne játsszunk csókosdit,
    Játsszunk temetésdit.

    Játék, játék, játék,
    Csak vidámabb volna,
    Kergetőbb egymáshoz,
    Éhesebb a sorsra.

    De csodától félve,
    Vidámságtól futva
    Föllepi palántánk
    Gyilkos árnyú dudva.

    Magam kínálása,
    Magad kelletése:
    Két hamar-vén gyermek
    Tréfás temetése.

    Sírnivaló tréfa,
    Unnivaló vágyság,
    Kívánatot űzni
    Kívánó kívánság.

    Szórakozott játék,
    Reményadás félve,
    Szomorkás elszánás
    Szánó hittetése.

    Ölelkező álmunk
    Csókokba se csattan:
    Föllegek járása
    Hideg magasakban.

    Hideg magasakban,
    Szépben, jóban, télben.
    Csak nem engedelmes,
    Nagy teljesülésben.

    Nem a csoda útján,
    Nem a rendnek útján,
    De játékot vesztve
    Játékot hazudván.

    Ám ad a Tél farkast,
    Fogakat az éhség,
    Vágyakat a közöny,
    Foltokat a szépség.

    Búzának őrlődést,
    Őrlődést a vágynak,
    Halál-komolyságot
    Gyáva élet-táncnak.

    Virágot nyílásba,
    Valóba a tervet,
    Nevekbe a titkot
    Örök csoda kerget.

    Folyót a tengerbe,
    Búzát a malomba,
    Életet Halálba
    S téged a karomba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Álom, télire

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
    utazni jössz velem.
    Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
    csókok fészke pihen.

    Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
    megrontva az ablakon át
    fintorgó démonok fekete söpredékét
    s fekete farkasok hadát.

    S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
    Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
    aláiramodó.
    Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
    S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
    aki – nagy utazó!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Sanszon

    Ha már öreg leszek:
    lesz öt macskám, és kilenc ebem,
    és lesz, aki mócsingot mér nekik,
    igen, lesz majd egy hentesem…

    Igen, talán ha már öreg leszek,
    s a villakertben látom játszani őket,
    a törpék és a szökőkút között,
    igen, s na persze: el-elrévedek –

    Most aztán végképp furcsa lenne, ha
    prófétaként végezném, zsinegen,
    s nem lenne villakertem, se ebem,
    se macskám, se hentesem…

    Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
    na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
    hát, persze, mondanák a villagazdikák,
    így végzi mind, mondanák, hát igen.

    Valamit tenni kell már, azt hiszem,
    mielőtt ideér a Semmisem,
    óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
    valamit tenni kell itt, hát igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rádnézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.
    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    – másodpercenként a szívem
    igen biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem
    sem az, ami én akarok
    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.
    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de már is más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom, tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,
    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.
    Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,
    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.
    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.
    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.
    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.
    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig