https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Hatos Márta: Alázattal kérem

    Ember embernek farkasa,
    embertelen a világ,
    ösztöntörvények uralkodnak,
    a szemeket fedi homály.

    Nem látjuk, hogy ezer sebből
    vérzik milliónyi kisgyerek,
    pedig mindig hittük és
    reméltük, a világ kerek,
    s fordul majd emberek sora
    rosszról jóra is talán,
    elmúlik irigység, gonoszság,
    s az ember talpra áll…

    De veszettek, vadak, ölnek,
    vérben fetrengenek,
    nézed undorodva,
    talán nem is hiszed:
    a világ elveszett.

    Vérszagra gyűlő vadakat
    a hit nem állítja meg.

    Uram!
    Ha látod, mi van itt a földön,
    az egymást megmaró vadak közé,
    egy kis szeretetet…
    ha szíveskednél hinteni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevtusenko: Bűvölő

    (Illyés Gyula fordítása)

    Tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyatt feküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
    nappal minden fonákjára kerül,
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – elméd
    mire gondolni kényszerül,
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
    a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
    hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
    megenyhülést, ha miattam reád
    oly öröm árad, oly szomorúság,
    fájásig nyomod homlokod falát.

    A csönd zenéjével susogja a szám,
    az erővel csengem szaporán,
    a hóval, mely szűk szobád ablakán
    bedereng, s álmomban, álmom után,
    tavaszi éjszakán gondolj reám,
    és nyári éjszakán gondolj reám,
    és őszi éjszakán gondolj reám,
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Tiszavirág

    Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek.
    Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek.
    Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni,
    Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.

    Szárnyaim kibontva repülnék az égig,
    Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig.
    Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket,
    De kérész életem te meg nem értheted.

    Itt hagyom hát neked levetett ruhámat,
    Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának.
    Ti emberek oly gyarlóak vagytok.
    A pillanatnyi létről ódákat daloltok.

    Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet:
    Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek.
    Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel,
    Szívedből egy darabot már így is elviszek.

    Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon,
    Nászom után életem a víznek adom.
    Könnyet se hullajts, majd jövök…
    Életem a létben így – általad – lesz örök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról

    Úgy vágyna hozzád
    ezer puha szó,
    ezer csudaszó,
    színes, szomorú
    szerelemmel lázadozó.
    Úgy beborítna,
    mint földet az ég,
    mint fénnyel az ég
    a remegő rózsát,
    mely lengve, lobogva ég.

    S meghal mind, mire
    kinyíló ajkamhoz ér,
    mosolygó ajkamhoz ér,
    csomóba alvad,
    mint fagyban a földön a vér.

    S megkopva lassan
    megyek egy hűs gödörig,
    megyek a sírgödörig
    s a vallomás is
    fakul és üszkösödik,

    csak mélyül a csend
    s őszibb lesz mind a vidék,
    november lesz a vidék
    s az egyetlen szép szerelemre
    késik a bizonyíték.

    …Míg aztán én leszek
    fölötted a reggeli fény,
    fürtödön alkonyi fény.
    szó, ami néma
    és mégis költemény,

    minden magam leszek,
    emlék és friss levegő,
    szentség és tág levegő
    s az édesbús öröm,
    a testeden átremegő,

    házad fölött a csillag,
    mely álmaidba rezeg,
    csillog és szívedbe rezeg,
    szerelem, szerelem,
    karácsonyfádon gyertya leszek.

    Viharban dörgés,
    mely lángoló csodákra hív,
    háborgó csodákra hív
    s egy világnak zengi, mire
    kicsi volt s gyönge a szív.

    Karom a földre cikázik
    haragos villám gyanánt,
    csattanó villám gyanánt
    s lesújt körülötted
    mindenkit, aki bánt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Te győzz le

    Te győzz le engem, éjszaka!
    Sötéten úszó és laza
    hullámaidba lépek.
    Tünődve benned görgetik
    fakó szívüknek terheit
    a hallgatag szegények

    A foszladozó világ felett
    te változó és mégis egy,
    szelíd, örök vigasz vagy;
    elomlik minden kívüled,
    mit lágy erőszakod kivet,
    elomlik és kihamvad.

    De élsz te, s égve hirdetik
    hatalmad csillagképeid,
    ez ősi, néma ábrák:
    akár az első angyalok,
    belőled jöttem és vagyok,
    ragadj magadba, járj át!

    Feledd a hűtlenségemet,
    legyőzhetetlen kényszerek
    vezetnek vissza hozzád;
    folyam légy, s rajta én a hab,
    fogadd be tékozló fiad,
    komor, sötét mennyország.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Koldus tündérek

    Barátom téli kertjében

    A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
    Felöltöztetve láttam csemetéid,
    Karcsú derekuk újságpapír óvta:
    A rossz hírek s a hiába-betűk
    Összeszövődtek téli takaróba. –
    Be lenge, lenge téli takaró!
    Ehhez fogható lenge lepke-mezben
    Csak tündérlányok lengtek bálteremben,
    Rózsaszín ködben hajladozó fácskák,
    Ragyogó, rendes, eltűnt ó-világban.
    Ha egy acél-kéz kisöpri a termet,
    S minden tündérkét úgy lengén kikerget:

    Megfagytak volna télben, éjszakában
    A pillangók egy pillanat alatt.
    A te fácskáid télben, éjszakában
    És Isten irgalmában állanak.
    És ennyi minden, amit te tehetsz,
    És ennyi minden, amit tehetünk:
    Papírral, ronggyal és remegő kézzel
    Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.
    A rossz hírek, a hiába-betűk
    Összeszövődnek téli takaróba,
    A rongy, a papír és a Kegyelem,
    Ha érünk új tavaszt – –
    Tündérkéidet tavaszig megóvja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Szép jó reggelt!

    Elaludt már a sok arany csillag,
    megrebbent a tág víz tündér tükre,
    a folyóra hajnal fénye villant
    s pírt dobott a fényháló-egünkre.

    A nyírfák is mosollyal ébredtek,
    szétzilálták selyem hajfonatjuk,
    zöldszín fülbevalóik zizegtek,
    s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

    Lombos csalán kerítésre kúszva
    ékes gyöngyöket nyakára felvett,
    s pajkosan-bohón fülembe súgta:
    „Szép jó reggelt!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig