Szerző: Mária Németh

  • Juhász Gyula: Zene

    Az ember, amíg fiatal, erős,
    Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
    Van a szívében, kürtök és dobok,
    Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
    És mind az élet örömét, a szépség,
    A jóság és igazság himnuszát
    Ujjongják viharozva és vidáman.

    Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
    Lassacskán szépen elhallgatnak és
    Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
    Nem veszi észre, hogy fekete posztó
    Jön a dobokra és hogy elrekednek
    A trombiták s a száguldó ütem
    Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon

    Magában áll az utolsó zenész
    S tört hangszerén egy hang sír elhalón
    Mintegy segítségért kiáltva égre,
    Majd csak susog és elnémul örökre
    A bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Orbán Ottó: Kibomló nyár

    Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
    forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
    most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
    mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
    hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
    csak nézlek, boldog ég része, örökre
    egyforma felhők közt és mint a repkény
    tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
    gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
    nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
    se dallam,
    csak a sűrű párában úszó
    csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
    réteken a frissen született borjak,
    élek, ágad és gyökered, hogy halkan
    suhanva friss combjaidra hajoljak.

    Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
    s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
    Én szabadnak születtem,
    nem ismertem a törvényt,
    most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
    szívem piros szőnyegét önként,
    hogy járj rajta süppedő lábbal,
    mert nem több az öröklét,
    mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
    dacoló pillanat, a könnyű és ökölkön
    tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
    míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Csapdában vergődve

    Fények öntözte földeken járunk,
    Hol törvényeket megtagadhatunk,
    Beszélgetünk a múltról és jelenről,
    S hisszük, hogy barátok vagyunk.

    Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
    Csapdába esett vad kitörni képtelen?
    Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
    Titkot megoszt, semmit panaszkodik.

    A halál mindenkire ránéz,
    Te álltad már e tekintetet.
    Láttam szemedben ezer életet,
    Lelkedben csillagok zenélnek,
    Minden perced a múltból ered.
    Életed sötét iránytűje karma,
    Jövődet semmisem tisztíthatja meg,
    Jeltelen világban körforgásban élve
    Csak az örök bolyongást remélheted.
    A szenvedés örvényeit némán viseled,
    Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
    Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
    Nyüszítve kínlódsz, ha hazugságot hallsz,
    S már nem hiszel abban sem, aki igaz.

    Csodát akartál ott, hol a halál kaszája vág,
    S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
    Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
    Egymás szívét tudja csak kivájni.

    Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
    S társadban szerelmet, kincseket találni;
    Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
    S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Égő tűzben dideregve

    Hunytán, fogytán van már a tűz.
    Orv galyakat nem tudok szedni:
    Megtanulom: milyen öröm
    Dideregni.

    Fagyot lihegnek jég-hazák
    Felém, az én szegény fejemre
    És én meleget kacagok
    Dideregve.

    Tűz nélkül is majd tüzelek,
    Engem nem olt ki semmi, semmi.
    Gyertek hozzám, tanuljatok
    Dideregni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Visszaháramlás

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
    az önvád, szégyen, az unalom, rémület
    s a lidérces vad éj, amikor szívedet
    mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
    S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
    amikor pokoli sorakozót ver a
    Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
    melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
    mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
    mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
    s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
    leplezett borzadály a szem hódolata,
    melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

    Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
    Dávid a vég előtt tavaszod erejét
    kérte volna, bűvös tested friss delejét!
    Én csak imáidat kérem haló szavammal,
    boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Halál

    Nem az a halál a valódi,
    Amit az orvos igazol.
    Előbb hal meg az ember,
    Maga sem tudja mikor.

    Azt érzi egyszer: a földön
    Nem leli nyugtát, se helyét,
    Fájdalmasan megszokott már,
    Bármerre néz is szerteszét.

    Úgy jár útján, mély közönnyel,
    Akár az óramutató,
    Teljesíti szürke sorsát,
    Mint rózsa mellett a karó.

    Lelke mindinkább nyugtalan,
    Vergődik már csak idelent.
    Nincs a földön hová szálljon,
    Megkeresi a végtelent.

    Ott tölti minden idejét,
    Meghalt a föld számára már.
    Ez a halál a valódi,
    De e halál, nem is halál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Homokba írtam kedvesem nevét,
    de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
    leírtam újra minden betűjét,
    de jött a dagály s munkám eltörölte.
    Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
    a lány – megfogni a pillanatot,
    hisz magam is így omlok egykor össze
    és nevemmel együtt elpusztulok.

    Tévedsz! – felelte: – híred élni fog,
    ami porba hal, az csak földi lom,
    szépséged a dalaimban lobog
    s dicső neved a mennybe fölírom.
    S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
    örökké él s örökké megújul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

    Alvó kutyák feje a nehéz porban
    s itt-ott szétszórva kövek
    kidöntött fák és bazilika-árnyak:
    Esztergom augusztus-éji töredékei.
    Hazaérni én már csak itt érek haza.

    Egy harang ballag velem
    a dombok közé némán
    mintha Isten bolondja volna.
    Ling-leng a diófák közt
    én meg mosolygok.

    Minden porszem a házam népe
    itt, s minden fűszál.
    A kígyó is csak annyira fél tőlem
    amennyire a teremtmények
    félnek egymástól kezdet óta.

    Egyszál gyufa és egyszál csillag
    kivételes tüzében látom a kezem:
    itthon van, ajtót nyit nekem
    s oszlatja el az örök sötétséget.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Nagy városokról beszélt a messzi vándor

    Nagy városokról beszélt a messzi vándor
    Ott az emberek nem ismerik egymást
    A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
    Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, úgy hallgatják
    Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
    és azok is örülnek neki

    A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
    Fényes nappal is szeretik egymást

    Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
    a vizet meg a hajókat
    Úszkálnak ide-oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
    Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
    komolyan elmegy a hullámok alatt
    Azok meg csillognak, mint a pengék

    S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
    Pedig már egészen beesteledett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • K. M. Szimonov: Várj reám

    Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
    Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
    Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
    Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
    Várj, ha nem is vár senkit ott haza senki már,
    És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

    Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
    Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!
    Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
    S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!
    Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemünk,
    Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

    Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
    Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény!
    Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
    Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
    S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok,
    Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.

    Forrás: Lélektől lélekig