Szerző: Mária Németh

II. könyv – részlet

„Egek! már én tehát tsak azért születtem,
Hogy férjfi soha se feküdjék mellettem?
Miért juttattatok hatvan esztendőre,
Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?

Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?
Mindég, jo hiszembe űltem az Adventet,
Hogy tán tesz egy kérő nállam Complimentet,
A’ Fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
Hogy tán nem gyötörtök többé a’ lyánsággal:
Mit ért? nem is véltem, ’s már itt volt Húshagyó
Húshagyó! Húshagyó! engem itthonn hagyó!

Mivel érdemlettem? Egek! ugyan mivel?
Lám lett volna mivel, tsak lett volna kivel.
Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna,
Sem nemét, sem képét; tsak férfi lett volna.
Mondtam; hogy akárki légyen, hozzá megyek,
Kezet tsapok vele; tsak leány ne legyek.

Boldogabb férfiú nem lett volna, mint ő:
Úrrá tette volna őtet egy főkötő.
Hordtam volna mindég saját tenyeremen,
Tsak könyörűlt volna pártát únt fejemen.

De hijjába! még is egy sem jött eszére
Be’ bolond volt, a’ ki engem meg nem kére!
Akárkinek tárva volt szívem’ bírtoka;
Az Ég, a’ Főld tudja, én nem vagyok oka. –

Sokszor végig néztem ezt a’ Világot már.
A legény előttem úton-útfélen jár,
A’ férfi meg annyi, mint az Asszony, látom:
Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom?

Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
’S szomjan a’ kád vizbe Tantalusként űlni?
Mért alkotott az Ég Asszonynak engemet?
Vagy hát mért teremtett férfiui nemet?

Ha Asszony nem volnék, vagy férfi nem volna
Édes boldogságom ürmöt nem kostolna. –
De ímé aggságban emésztem napjaim’.
Az idővel edjütt terjednek kínjaim.

Komor magánosság fonnyasztja éltemet;
’S még hajadon fővel el temet engemet.
Hogy nyútóztatnak ki, hogy megyek pártába’,
Óh, majd a’ Szenteknek Paraditsomába?

Oh, szégyenletembe meg kell halnom ott is,
Mikor vén lyánnak mond egy hitván halott is.
Holott imé most is e’ kis Társaságba’
Annyiszor keverik az embert tsúfságba.

A’ nélkűl nem esett egy tántz, vagy egy játék,
Hogy illetlen dolgot, vagy motskot nem láték.
Hát már, hát igy kell é nékem holtig élnem,
Hogy szerelem hellyett tsúfot kell remélnem?

Nem! Nem! – Vagy azokon bosszút fogok álni,
A’ kik olly vastagon mertek volt tréfálni;
Vagy azt meg mutatom, hogy idős létemre,
Erővel is ifjat kerítek kezemre,

És igy tán – – – Ah, meg állly! tsendesedjél szegény;
Te tsak egy leány vagy, de hány ott a’ legény?
Mit gondolsz Dorottya? jobb, magad meg húzod
Vén vagy, a’ meg hűlt bőrt, már hijjába nyúzod.

Mit érne hartzolnod? férjt azzal nem kapnál:
De ám ha kapnál is, ’s véle kezet tsapnál;
Mit tenne e’ kurta kis gyönyörűséged
Midőn a’ halál is candidált már téged?

Mit próbálsz? mit kezdessz? belőlle mi hasznod?
Úgy is leány fővel kell néked meg asznod.
Ám lássad – – – Hát még is? – – nem lehet – – fussatok!
Fussatok elmémből gyáva gondolatok!

Bosszút kell állanom. Sokba meg bántottak,
Sokba! tsúfot tettek, azt az átkozottak.
Nem tsak rajtam, hanem több Leányokon is,
Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.

Az a’ Zálogosdi játék sokat sérte;
Hát a’ Matrikula? – ’s én ne szólljak érte?
Á! á! – az nem lehet; bé török, bé rontok,
Asztalt, Compániát, tántzot széllyel bontok,
Főldig le gázolom őket a’ nyelvemmel.
Másszor ne játtszanak a’ betsűletemmel.

Kivált a’ Fársángot – mert másként is ennek
Tulajdoníthatom az okát mindennek –
A’ Fársángot – azt, azt, még lejjeb gázolom,
Haját széllyel tépem, szemét ki karmolom. –

De, hogy annál jobban meg szégyenűllyenek:
Minden hajadon Lyánt fel bújtok ’llenek.
Orsollya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
Adelgunda mind, mind, a’ kin tsak van párta,
Sőt ha párta nints is, de férj nélkűl maradt;
Nem ád kérésemre tán üres kosarat.

Nem ád; szemeikből olvastam előre,
Miként borzadozott mindeniknek szőre.
Őket veszem mellém – – – Várjatok, várjatok,
Ti kik a’ lyánkákkal olly tsúfúl bántatok.
Várj fársáng! – –

E’ szókat alig rebegé ki:
Orrán, szájján fortak a’ méreg’ tajtéki,
És újjabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldal-szobában egy Commódhoz tére,
A’ hol öszve szedvén minden indúlatját
Igy tette meg a’ vén Lyányok’ áldozatját.

Forrás: Debreceni Egyetem Elektronikus Archívum (DEBA)